Az interjú megjelent a Klikk Out 2020/08. számában. Fotók: Republic A 2021-es év kezdetén felidézzük tavalyi nagyinterjúinkat a nyomtatott lapszámainkból.
A 2020-as Nemeshodosi Nagy Lakoma fő fellépője a Republic zenekar volt, mely hét éve fennállásának legnagyobb traumáján ment keresztül, de sikerült felállniuk belőle, és méltó módon továbblépniük, Bódi László / Cipő után Boros Csabával a mikrofon mögött. Vele beszélgettünk a kezdetektől az utóbbi hónapokig bezárólag mindenről.
A Republic az egyik legnagyobb hatású magyar együttes azok közül, amelyek már a rendszerváltás után jöttek létre. Mivel idén volt a fennállásuk 30. évfordulója, megér egy visszatekintést, hogy annak idején mi volt az, ami összehozta önöket és életre hívta a zenekart?
Én 1987-88 óta ismertem Cipőt. Annak idején Szigeti Ferinek (Karthago) volt egy zenekara, a Kenguru, amibe ő meghívta az öcsémet, az akkori zenekarom harmadik tagját és engem is Győrből. A szövegírás viszont nem nagyon ment, először Geszti Peti írt nekünk szövegeket, majd
a Szigeti Feri mondta nekem, hogy ismer ő egy ilyen – így fogalmazott – madárképű csontos gyereket, akit úgy hívnak, Bódi László / Cipő, és hát próbáljuk ki szövegíróként. Így kezdődött a mi barátságunk.
Játszottunk ebben a zenekarban, mellette dolgoztunk, és Cipő közben mesélt a tervéről, hogy csinál egy saját zenekart. Ennek a zenekarnak nem volt basszusgitárosa, és végül azt mondta nekem, hogy ha másképp nem, akkor vendégzenésznek menjek el.
A Kenguruval még voltunk két orosz turnén, és miután ’89 végén hazajöttünk a Szovjetunióból, ’90 elején úgy hozta a sors, hogy elváltak az útjaink, én pedig
1990. február 23-án, pénteken, beültem a Trabantba az akkori feleségemmel, elmentünk a Cipőhöz, és mondtam neki: figyelj, Cipő, csináljuk meg ezt a zenekart!
Akkor már volt neve? Milyenek voltak a kezdetek?
Cipő fejében már korábban is megvolt, hogy Republicnak fogják hívni, de az említett napra datáljuk a létrejöttét. Nagyon sokáig Cipő írta a dalokat és a szövegeket is, azt hiszem, az első két albumon, mi, többiek később kezdtünk becsatlakozni.
Nem voltunk egy túlzottan megalkuvásra képes zenekar, azt játszottuk, ami nekünk tetszett, és hál istennek ez találkozott a közönség és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igényeivel is, utóbbinál jelent meg az első albumunk, az Indul a mandula!!!
Idén márciusban volt hét éve annak, hogy Cipő távozott közülünk. Egy ilyen tragikus esemény, egy ikonikus figura halála a legtöbb zenekart földre kényszeríti, ám önök folytatták tovább a zenélést. Mi volt az az összetartó erő, ami segített abban, hogy folytassák, illetve mi vezetett odáig, hogy végül ön lépett a mikrofon mögé?
Általában a frontemberrel azonosítják a zenekarokat, ez természetes, de nálunk ez sosem kizárólag a frontemberről szólt. Cipő visszahúzódó típus volt, általában én nyilatkoztam, ha kellett, a színpadon a dalok közötti átvezető szövegeket is én mondtam, én beszéltem. Amikor már nagyon beteg volt, az énekszólamos szerepeket is átvettem tőle, míg ő egy oktávval lejjebb énekelte a dalokat, de arra sosem gondoltam, hogy én betölteném az énekes szerepét. Amikor 2013 márciusában elment közülünk, egy borzasztóan kemény időszak következett. 23 éve létezett a Republic és mi nem akartuk feladni. Nyolc hónapon keresztül az egykori Exotic-énekes, Sipos F. Tamás állt a mikrofon mögé, amit azóta is köszönök neki, mert ez egy nagyon fontos átmenet volt a zenekar életében, de ő valójában segítőénekes volt.
A zenekar rajtam kívül más alternatívákban is gondolkodott, de bennem volt egy nagyon erős érzés, hogy ezt nem lehet másképp, csak azokkal az emberekkel, akik együtt élték meg azokat az élményeket, melyek a Republichoz kötődnek. Mondtam a zenekar tagjainak, hogy vagy belebukunk, vagy így lépünk tovább.
Elkezdtem énekelni, Gerendás Peti barátom adott énekórákat. Ha most visszahallgatom az akkori teljesítményem, akkor nem mondom, hogy nem hagy maga után némi kívánnivalót, de valahol el kellett kezdeni.
Segíthette a Cipő nélküli felállás közönség általi elfogadását az is, hogy az ön személyében belülről került ki az új frontember?
Szerintem nagyon is. Az én arcommal is azonosították a Republicot, és kimondva-kimondatlanul ez volt az egyetlen lehetséges út, amin a Republic továbbmehetett. Az elején úgy próbáltam felfogni, hogy Cipő hosszú időre elutazott és helyette én fogok énekelni, ami lelki megnyugvást adott. Később persze kikristályosodott és a fejemben is rendbe tettem, hogy mi most már egy négytagú zenekar vagyunk, koncerteken két állandó közreműködővel.
Az elején én sem tudtam, hogy képes leszek-e arra, hogy elénekeljem azokat a dalokat, amiket előttem Cipő énekelt, és nagyon kötődtek hozzá, itthon a feleségem is óvott ettől.
Fizikálisan sem volt könnyű, az első koncerteken folyamatosan szédültem is a levegővételek miatt, de főleg lelkileg képezett egy gátat. Olyan volt, mint bemerészkedni valaki magánszférájába. Például az Engedj közelebb vagy a Szeretni valakit valamiért című dalok voltak ilyenek, de
A 67-es út a mai napig bejátszásról megy az ő hangjával, és azt hiszem, ez így is fog maradni. Nagy lelkierő kellett, és sokszor összeszorult torokkal énekeltem a koncerteken vagy a sírás kerülgetett. Nem volt könnyű ezt megélni, de az idő nagy gyógyító.
Említette, hogy A 67-es út ma is Cipő hangjával megy le a koncerteken – van egyéb rituálé vagy bármi, amit megtartottak, átmentettek a vele közös időszakból?
Ugyanazzal a kézrátétellel és csatakiáltással indulunk a színpadra, mint 30 éve is. Az ő hangjával kezdődik a koncert, és olyan, mintha állandó résztvevője lenne, de ameddig Republic lesz, ez mindig így marad.
Gondolom, az első albumuk felvétele volt a legnehezebb Cipő nélkül, de az az azóta megjelent három albumuk közül melyikre miért emlékeznek vissza szívesen?
A Rajzoljunk álmokat volt az a küszöb, amit át kellett lépni. Korszakalkotó a zenekar életében. Hihetetlen jó érzés volt megcsinálni, igazi beat-korszak volt: mindenki összedugta a fejét, megformáltuk, begyakoroltuk a dalokat és ez az album volt az új remény, melyre büszkék lehetünk. Ez egyfajta feloldás volt abból az apátiából, ami a közönségben is benne van, hogy vajon fogunk-e tudni dalokat írni, noha a zenekar tagjaiként korábban, Cipővel együtt is egy csomó dalt írtunk.
Szóval mikor megírtuk az albumot, az emberek rájöhettek, hogy a zenekar működik, így aztán a 25 éves jubileumi koncertünkre 2015-ben 13 ezer ember jött el a Budapest Parkba, ami hihetetlenül megható volt, és nagyon nagy lendületet adott a társaságnak.
Utána jött a Kimondom a neved, ami már egy biztonságosabb utat jelentett, de az is tele van slágerekkel, és most itt van a Magyarazűrben. Ez már egy kiforrottabb lemez, sok jó dallal, bakeliten is megjelenik. Ezek az albumok simán beleillenek abba a sorba, amit 1990-ben elkezdtünk. Ezeket a dalokat már az én hangomra írtuk, vagy a Wéber Ferivel együtt, vagy Bagossy Norbival, és a New Level Empire-rel is készült közös dalunk. Annak ellenére, hogy egy konzervatív társaság vagyunk, azért idővel sokkal nyitottabbak is lettünk.
Mi képezi a hidat önök között, mi hozta közös nevezőre önöket Bagossyékkal vagy a New Level Empire-rel?
Ehhez talán hozzájárul, hogy a Petőfi rádiónál dolgozom. A New Level Empire tagjai többször is bejöttek hozzám interjúra, és kérdezték, nem csinálunk-e valamikor egy közös dalt. Az egyik ilyen alkalommal ott helyben átküldtem nekik egy dalt a telefonomról, amit akusztikus gitáron játszottam fel, majd ők megírták a szöveget rá, és ebből született a Valódi c. dal.
A Bagossyékkal pedig van egy közös ismerősünk, Németh Dezső bátyánk, aki rengetegszer szervezett fesztivált Gyomaendrődön, és ő ajánlotta számomra a Bagossy Brothers Companyt, akik egy értelmes pop-rock zenekar.
Egy tök más generáció, de nekem szórakozás dalokat együtt írni Bagossy Norbival. Ők ismerik a régi zenei tradíciókat, a régi zenekarokon nőttek fel, így aztán nem túlzottan nehéz egymással dalt egyeztetni, és ez számunkra is valamiféle megújulás.
Hogyan hatott önökre a karantén, illetve ez a járványhelyzet?
Ha másra nem volt jó, akkor arra, hogy születtek alatta új dalok, amiket még nem biztos, hogy játszani fogunk, mert még a mostani album dalai is újnak tűnhetnek az embereknek.
Az egyikkel kapcsolatban viszont, amit Wéber Ferivel közösen írtunk és a zenekarral felvettük, jelentkezett egy hölgy, akinek van egy autista fia. Nagy Feró ajánlott számára, és a hölgy azt mondta, hogy az egyesületük nevében idén is elindulnak egy jótékonysági biciklitúrára, mely során pénzt gyűjtenek 11 autista otthon számára. Szerették volna, hogy idén egy Republic-szerzemény legyen a vezérdaluk. Ő egy másikat mondott, de én megemlítettem neki, hogy itt van az Élni jó című dalunk, mikor pedig meghallgatta, azt mondta, hogy ez egy az egyben azt takarja, amire ő gondolt és hogy nagyon boldog. A bicikliútjuk a Duna eredetétől, a Fekete-erdőből Amszterdamig tart, és megbeszéltük, hogy egy kamerával felveszik, majd itthon mi is rögzítjük a mi elképzeléseinket a dalhoz, aztán a kettőt egyeztetve készítünk egy videoklipet az alapítványuk javára.
Érdekesség, ahogy egy más céllal, tartalommal készült dal önálló életre kel…
Igen, ezt a dalt a karantén utáni kinyitásról írtam.
Itt az idő, hogy talpra állj és az álmaidnak élj!
Itt az idő, hogy rám találj és a holnaptól ne félj,
hisz eltűnt már a régi hó, száll velünk fent a léghajó,
az égen át, a földön át kiáltsuk együtt, hogy élni jó.
Arra gondoltam, hogy az emberek újra egymásra találnak a bezártság után, de mikor hallottam a kezdeményezésükről, akkor azt gondoltam, hogy szerintem arra is nagyon jól illik, és akkor megnyugodtam, hogy a dal odaért, ahová kellett.
Az új albumuk, a Magyarazűrben címével bevallottan utalnak Farkas Bertalanra, viszont az egybeírás miatt többféleképpen is értelmezhető. Miért tartották fontosnak ezt?
A keverőtechnikusunk, Kajdy Peti egyben egy klub vezetője is, és mondta, hogy náluk tartott előadást Farkas Bertalan, aki tavaly volt 70 éves és idén 40 éve annak, hogy járt az űrben. Peti mondta, hogy volna egy ötlete albumcímre: Magyar az űrben. Aztán úgy gondoltuk, hogy akkor már adjunk hozzá egy kis fricskát, írjuk egybe és mindenki ott válassza el, ahol szeretné. Csak egy mókás játéknak gondoltuk, az viszont eszünkbe sem jutott, mit hozhat ez a tavasz, hogy majd mindannyian együtt ülünk a slamasztikában.
Nos, reméljük, hamarabb jutunk el az űrbe, mint vissza a zűrbe, de megkérhetném, zárszóként elmondaná, milyenek a tapasztalataik a határon túli és ha már itt vagyunk, a felvidéki közönséggel?
Emlékszem nagyon sok mindenre abból, mikor három éve itt játszottunk (Dunaszerdahely, Csallóközi Vásár): a színpad elhelyezkedésére, a rengeteg emberre és arra, hogy olyan borzasztó meleg volt, hogy a koncert előtt és után is le kellett zuhanyoznom. Hihetetlen jó emlékeim vannak akkorról, és remélem, hogy hasonlóan jó koncertet játszunk majd most is.
Én nem szerettem az utazást, de ennyi idő után már alig várom, hogy beüljek egy mikrobuszba és menjek, úgyhogy biztos, hogy borzasztó energiákat fogunk megmozgatni!