A cikk megjelent a Klikk Out 2024/04. számában.
A Magyarázat mindenre dunaszerdahelyi vetítésének tudósításában azt írtam, hogy a film a magyar társadalom 2010-es, 2020-as éveinek korrajza, látlelete, de ha egész pontos akarok lenni, akkor nagyítóval megyünk rá a jelenlegi városi intellektuális középosztályra.
Korábban:
„Szeressük már egymást, a kutyafáját!”
Reisz Gábor kimondja, hogy Magyarországon vagyunk, mégpedig ma (megnevezi a Fideszt, Orbánt, Sorost, EU-s ellenségképeket), a vívódások és feszültségek, a polarizáltság azonban nemzetek felett állóvá és időtlenné teszik az alkotást. Ezért is lehetett sikeres Velencében, de Amerikában és Pozsonyban is.
A film előzeteséből már tisztában lehetünk a cselekmény legfőbb bonyodalmát okozó momentummal és a film cselekményének irányával, és miután az a bizonyos kokárdás jelenet és következményei a film közepén zajlanak, a két és félórás alkotás megtekintése ehhez képest fordulatokkal már nem szolgál, csupán mélyíti és sűríti azokat a rétegeket, melyekre a kedvcsinálóban rávilágít.
A bravúr abban mutatkozik meg, hogy egyrészt nincs egyedüli főhős, több főbb karakterünk van, de egyikkel sem tudunk maradéktalanul azonosulni.
Az érettségiző Ábel – akárhogy is, de mégiscsak – hazudik, az apja kormánypropagandát harsog, a történelemtanárban pedig – még ha valójában nem is ez az oka a buktatásnak – ott van egyfajta undor a politikailag kisajátított kokárdával szemben, amit akaratlanul is kivetít a viselőjére. Nem is beszélve a buzgó újságírónőről, aki pedig ugyan úgy megy rá a „sztorira”, ahogy bármilyen újságíró tenné, ha a fülébe jut, de végül mégis belesüpped a rendszerbe, és elfogadja a karaktergyilkoló gépezet fölényét.
Reisz Gábor nem nyújt megoldást a meglévő helyzetre, merít egyet, és megmutatja, mik úszkálnak a levesben. Azt, hogy a másikat alig tudjuk szeretni. Azt, hogy odaföntről rányomják a billogot valakikre, és nekünk az lesz a szentírás. Hogy hitványak vagyunk, akiknek sorvezetőhöz van szüksége ahhoz, hogy mit érezzen a másik iránt és hogyan viselkedjen vele szemben. Szeretnénk, ha a másik lebukna, nem baj, ha valójában nem létező problémával.
Reisz egy nagyító tükröt tart elénk, amiben látjuk, hogy a pórusaink tele vannak szennyel. A film közben középen marad, a rendszer és az utca emberébe belevájt következményei felett ítélkezik csak. Nehezen azonosulunk a fideszes apa szavaival, de látjuk az emberi arcát is, mikor a fiát nyugtatja, sőt, a tanárral folytatott vitáját megelőző pillanatokban is. Amikor néhány pillanatra, a feszültség ellenére a nagyvonalúság és kedvesség kerül fölénybe. Nehezen azonosulunk a történelemtanár egójával, azzal, hogy milyen magas lóról képes beszélni a másik oldal híveiről. De meglátjuk őt is, amikor szöget ütnek a fejébe a felesége szavai.
És végül nehezen azonosulunk Ábel hamis egérútjával, de a végén ugyancsak megmutatja, mit szeretne. Hogy lekerüljön a kereszt a jobb és a bal válláról is, amit kamaszként cipelnie kell.
Reisz filmjének igazi erénye, hogy magyarázatot ad arra, ne mástól várjunk magyarázatot mindenre, hanem cselekedjünk úgy, ahogy helyes.