A káromkodás elítélendő, vulgáris, proli megnyilvánulás. De persze mindez csak akkor lép érvénybe, ha egy nő szájából hangzanak el a csúnya szavak. A férfiak káromkodhatnak, hát az milyen menő és férfias…
Na de egy nő, mégis, hogy képzeli, hogy ki mer ejteni a száján egy kicsit erősebb szót? Kiábrándító, mondják sokan. Hogy miért, nem tudják megmagyarázni, de ettől függetlenül ragaszkodnak a meglátásukhoz. Kérdem én, mi baj van azzal, ha olykor mi is dühbe gurulunk és kiszalad a szánkon egy-egy káromkodás?
Mi, nők is lehetünk indulatosak, idegesek, feszültek.
Inkább fejezzük ki magunkat ilyenkor kissé durvábban, minthogy tányérok repkedjenek a lakásban. Sőt, néhanap egyszerű nyomatékosítás céljából sem szégyenletes kimondani a „tiltott” szavakat! Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden második szavunk káromkodás legyen. Csupán úgy gondolom, egy nőnek ugyanannyi joga van ezek használatához, mint a többi embernek. És a csúnya szavak túlzott használata ugyanúgy taszító, legyen szó bárkiről!
Nincsenek nemhez kötött szabályok ezzel kapcsolatosan.
Attól, hogy megengedünk magunknak egy-egy káromkodást, még kifejezhetjük magunkat választékosan, használhatunk szépen összetett mondatokat. Úgy gondolom, az utóbb felsoroltak hiánya sokkal nagyobb probléma a társadalomban, mint a szóban forgó káromkodás.
Az emberek egyszerűen nem tudják helyesen kifejezni magukat, össze-vissza beszélnek, majd ha megbántottak valakit, azzal védekeznek, „nem úgy gondoltam, csak nem találtam meg a megfelelő kifejezést…” Ha valaki ügyel a beszédére, máris megbélyegzik, miszerint nagyra van magával és affektál. Pedig az lenne a természetes, ha mindenki kellőképpen tudná használni az anyanyelvét, mégha esetenként be is illeszt a mondataiba egy csúnyább szót…