A cikk megjelent a Klikk Out 2015/10. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont egy kivétellel nem módosítottunk rajta. 2015 októberében egy előadásra került sor Hámori Bori blogger részvételével a mellrák témájában. Az utolsó kérdés és válasz erre az eseményre invitált, aktualitása híján viszont ezt kihagytuk.
A daganatos megbetegedések témaköre az egyre szaporodó előfordulásuk miatt a társadalom részévé vált. Az elváltozások közül minden ötödik esetben mellrákot állapítanak meg. Szlovákiában minden évben 2400 új esetet diagnosztizálnak, ezért is fontos az egészséggondozással kapcsolatos felvilágosító munka. Az alábbiakban olvashatjátok Kvarda Emese történetét, aki saját bőrén tapasztalta meg a kegyetlen betegséget és aki saját élményeire támaszkodva másoknak is szeretne segíteni a halálos kór elleni harcban.
Mikor vált számodra egyértelművé, hogy mellrákban szenvedsz?
Tavaly (2014), február 13-án szültem a kislányomat, Dorkát. A szoptatás nehézkesen ment, ezért a sokadik sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, tápszerrel fogom etetni. Néhány héttel később azonban a bal mellemen ödémák jelentek meg. Több fajta gyógyszert is kiszedtem, de egyre rosszabbul nézett ki, és elviselhetetlenül fájt. Szono- és mammográfián nem találtak semmit. Nagyszombatban MR-rel vizsgáltak meg, végül a biopszia eredménye mutatta ki a rákos sejtek jelenlétét. Az eredményre sokat kellett várnom, minden perc egy egész évnek tűnt.
Miután az orvosom közölte a diagnózist, összetörtem. Harminc éves friss anyaként a felhőtlen öröm helyett a szakadék szélén éreztem magam.
Milyen volt szembesülni azzal, hogy egy olyan betegségben szenvedsz, amelyet csak a betegek egy része él túl? Mit váltott ki benned ez a gondolat?
Maga a betegség ténye felfoghatatlan. Aggódtam a családomért, de próbáltam úgy felfogni, mint egy átmeneti állapotot. Az első sokk után felébredt bennem a túlélési ösztön. Le akartam győzni – annak ellenére, hogy már a harmadik stádiumban voltam, mire diagnosztizáltak. Mindezek ellenére hittem és hiszem, hogy meggyógyulok és gyógyult maradok.
Hogyan fogadta a családod a hírt?
Mikor felhívott a radiológus az eredményekkel, a férjemnek küldtem SMS-t először. Csak annyit írtam neki: „Megvan az eredmény, holnap mehetünk Nagyszombatba”. Mikor késő este hazaért a munkából, közöltem vele, hogy mellrákom van.
A szüleimmel nehezebb dolgom volt. Annyira feszített legbelül, hogy beszélgetés közben hirtelen a szavukba vágtam: „Mellrákom van”. Édesanyám megtört a hír hallatán. Mindannyiuktól azt kértem, hogy legyenek erősek – értem és önmaguk miatt is. Volt aki hátat fordított a betegségem alatt, néhány barátság erősebb lett, mint valaha, és a betegségemnek köszönhetően (még ha ez furcsa is), értékes barátságokat kötöttem. Ez egy hatalmas lecke volt számomra, ami megváltoztatta az értékrendemet, hozzáállásomat sok mindenben. Egy ismerősöm azt mondta pár héttel ezelőtt, hogy Isten csak azokra mér ekkora csapást az életben, akikről tudja, hogy erősek, és végig tudják csinálni. Ebben látok igazságot. Lelkileg erősebb vagyok, mint valaha.
Te személy szerint hogyan vélekedsz erről a betegségről? Hiszel-e abban, hogy vannak lelki tényezői is vagy simán fizikai megbetegedésként kezelted?
Hiszek abban, hogy minden betegségnek lelki oka van. Az utóbbi időben sok minden összejött: édesapámnak rosszindulatú daganata volt a veséjén, a férjem pedig elvesztette a munkáját. Mire megszültem, új munkát talált Ausztriában, a távollét azonban megviselt. Elképzelhető, hogy mindezek hatására reagált így a szervezetem.
Milyen kezeléseken estél túl? Mi okozta a legnagyobb nehézséget ebben az időszakban?
Először hat kemoterápiáról volt szó és egy mellmegtartó műtétről, a fiatal koromra való tekintettel. Augusztus 19-én töltöttem be a harmincat, aznap jártam először az onkológián. Végigsírtam a hazautat. Három kemót kaptam három hetes intervallumokkal, a „gyilkos piros” folyt le – hányinger kerülget, ha rá gondolok. Aztán a 16. napon kihullott a hajam – ekkor szembesültem igazán a betegségemmel. Még négyet kaptam nyolc héten át, de csupa mellékhatást váltott ki. A kezem hámlott, a szemeim könnyeztek, a kicsivel sem tudtam kimenni sétálni. Pozsonyban 23 sugárkezelést kaptam.
A legnehezebb az volt, hogy bár élhettem volna a csodaszép anyaságomat Dorkámmal, helyette a kórházakat kellett járnom, s emiatt mindez kimaradt. A férjem volt a legnagyobb támaszom, a kislányom pedig végig tartotta bennem a lelket. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ilyen szüleink vannak, hálával és köszönettel tartozom nekik.
A rákban szenvedő páciensek gyakran nem fogadnak el orvosi segítséget, sokan bíznak a lelki erejükben vagy csodaszerekben. Neked van ilyen jellegű tapasztalatod?
Én is sokat dilemmáztam ezen a kérdésen. Voltam „Pí vizes” dokinál is, otthagytam egy csomó pénzt, 82 nap múlva kellett volna visszamennem. Viszont nem mertem halasztani az orvosi kezelést, féltem, hogy áttéteim lesznek.
Bár sok olyan szer létezik, amely segíti a felépülést, és sokan megkérdőjelezik a kemoterápia hatékonyságát, enélkül nincs teljes gyógyulás.
Meddig tartott a felépülésed ill. mikor jelentette ki az orvosod, hogy tünetmentes vagy?
A teljes gyógyulást 5 év múltán lehet csak megállapítani. Most fél évig regenerálódom, aztán rekonstrukciós műtétem lesz – saját szövetből lesz az új mellem. Bár komplikált beavatkozásnak ígérkezik, mégis nagyon várom. Teljes remissziót mutat az MR (=eltűnt a daganat), a CT, a mammo- és szonográfia, ill. a csontszűrő vizsgálatom is negatív lett a legutóbbi alkalommal.
Úgy tudom, hogy a betegséged legyőzése után küldetést vállaltál magadra. Miről szól ez pontosan?
A Csallóközben, a magyarlakta területeken nem fordítanak kellő figyelmet a megelőzésre – pedig a probléma itt is jelen van! Már fiatal korban, iskolás lányoknál fel kellene hívni a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára.
Sok olyan nőt ismerek, akik évek óta nem voltak rákszűrésen – ez felelőtlenség! Nem csak akkor kell orvoshoz fordulni, amikor már baj van, jobban kell figyelnünk magunkra. Nagy előnnyel indul az a személy a gyógyulás felé, akinél időben diagnosztizálják a daganatot. Ilyenkor elég egy kisebb beavatkozás vagy gyógyszeres kezelés – kemoterápia és sugárkezelés nélkül!