FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A közelgő parlamenti választások kapcsán beszélgettünk a Magyar Közösségi Összefogás választási szövetség kampánykoordinátorával, jelöltjével, Őry Péterrel.
Kérjük, hogy néhány mondatban mutatkozzon be nekünk!
Őry Péter vagyok. A bemutatkozásomban azt írtam, hogy családfő, egy egyszerű csallóközi átlagember, Csallóközcsütörtök polgármestere vagyok. Azt sem mondhatom, hogy fiatalember lennék, mert közeledik az életem nagyjából „féltávja”. Egy, főleg a dunaszerdahelyi régióban és Dél-Szlovákiában mozgó ember vagyok, de Magyarországon és Erdélyben is megfordulok. Olyan életet próbálok élni, mint bárki más, aki itt él.
Ön egy községi hivatal élén áll. Milyen előzményei voltak ennek, hogyan jutott erre a pályára?
Ez a véletlenek egybeesésének köszönhető. 1990-ben végeztem el a középiskolát, majd a Jednotában dolgoztam. Ezt követően letöltöttem a kötelező sorkatonai szolgálatomat és a körzeti hivatalnál dolgoztam. 1994-ben alkalmazottként belecsöppentem az Együttélés nevű párt életébe. Ekkor indultak el olyan tevékenységek, amelyek a mai napig meghatározzák az életemet. A párt pénzügyi részlegén dolgoztam, és 1995-ben úgy éreztük, hogy szükség van egy ifjúsági szervezet létrehozására a fiatalokkal való összefogás jegyében. Az első próbálkozásunk egy olyan kerékpártúra volt, amely az anyanyelvi oktatás elleni akkori tevékenységekre próbálta meg felhívni a figyelmet. Ez az akció az ukrán határtól, Kisszelmencről indult, érintette Nagyszelmencet, Királyhelmecet, Kassát és öt nap alatt elkerekeztünk Pozsonyba, ahol csatlakoztak hozzánk az erdélyiek. Az idősebbek valószínűleg emlékeznek rá, hogy akkoriban a Szlovák Nemzeti Pártból jövő miniszterasszony, 1995-ben, be akarta vezetni az úgynevezett alternatív oktatást. Mi ez ellen tiltakoztunk.
Miután kezdtünk belelátni a dolgokba, és érdekelt is minket a téma, a munka mellett alakítottunk egy ifjúsági szervezetet Magyar Ifjúsági Közösség néven, amelynek én voltam az alapító elnöke. Öt év után lemondtam a tisztségről és átadtam a helyem a fiataloknak. Ma már sajnos ez a szervezet nem létezik, pedig abban az időben közel négyezer tagunk volt.
Elég híresek voltak a madarászi szabadegyetemeink, ahol többek között nem hivatalosan megegyezett Dzurinda és Orbán miniszterelnök a Mária Valéria híd újjáépítéséről. Itt születtek továbbá olyan csereprogramok magyar-szlovák viszonylatban, amelyek az ifjúságpolitikát érintették. Továbbra is maradtam ebben a közegben, több helyen és funkcióban is megfordultam: voltam parlamenti asszisztens, több alapítványnak is a tagja voltam, elkezdtünk foglalkozni a nyelvhasználati kérdésekkel is. Azt követően nyertem el a polgármesteri tisztségem, ahol már a negyedik ciklusomat töltöm. 2006-ban nem indultam a választásokon, amelyet később egy tragédia árnyékolt be. Mindeközben parlamenti asszisztensként is dolgoztam, így volt némi rálátásom a dolgokra. 2010-ben választottak be MKP-ba egy közigazgatási pozícióba alelnökként.
Mi volt annak a döntésnek a hajtóereje, hogy a helyi politikából a nagypolitikába átlépve próbál meg érvényesülni?
Néha az embert csak sodorják magával a történések. El akar valamit érni, de nem biztos, hogy magának, hanem valaki másnak. A minap volt egy sajtótájékoztató. A nagypolitikában tizenhat éve érvényben van egy rendelet, amely arról szól, hogy az önkormányzatban ki mennyi pénzt kap egy lakos után. A képlet nagyon egyszerű: minden lakos után 300 eurót kap például a falu, ebből kell gazdálkodnia, amit az állami költségvetés biztosít.
Van azonban egy olyan abszurd helyzet, ahol a mondjuk szintén ezer lakosú észak-szlovákiai, a liptói vagy a tátrai régióban található falu 400 eurót kap lakosonként, akkor a Dunaszerdahelyi járásban levő miért csak 280-at?
Tizenhat éve mindenki tudja, hogy van egy tengerszint feletti magassági kvóta, amely alapján megszabják azt, hogy az adott településen mennyit ér egy ember. Én azt gondolom, hogy az ország adófizető polgárai egyenértékűek. Ha nekem egy liter üzemanyag 1,20 euró, akkor a másiknak is annyi – ez egy teljesen természetes dolog. Az ilyen, mindennapokat érintő abszurditásokat, anomáliákat kellene kezelni és megoldani. Ehhez kell a kommunális politikából fakadó tapasztalat, viszont, ha ezt módosítani akarjuk, akkor olyan helyzetbe kell kerülni, hogy ez lehetséges legyen. Ezek azok a kérdések, amelyeket szerintem simán bele lehet vinni a politikai kérdéskörbe, általános megfogalmazással élve a nagypolitikába.
A sajnálatos Kuciak-gyilkosság által azt is megtudhattuk, hogyan működött évekig ez az ország. Hogyan értékeli a mostani helyzetet, mi lehet a kiút?
Mindenki azt mondja, hogy kormányt kell váltani. Még pontosabban fogalmazva én azt mondanám, hogy kormánypolitikát és politikát kell váltani.
Az elviség, az etika kikopott a politikából, vagy talán igazán meg sem jelent.
Ennek talán az is az oka lehet, hogy a kilencvenes években, az önálló Szlovákia megalakulásakor egy olyan Mečiar-féle rendszert kellett megbuktatni, amely a velejéig romlott volt. Ezáltal nem tudott felépülni egy normális, demokratikus jogállami rendszer. Nemcsak az újságíró-gyilkosságra vagy az ügyészségek működésére gondolok – ebbe nem látok bele, nem az én szakterületem -, az viszont látható, hogy folyamatát tekintve a politikából kikopott az elviség. Azok a kérdések, amelyek a klasszikus történelmi hagyományokon, akár a keresztényi kulturális hagyományokon alapulnak, nem jelennek meg. Ezek a „ne bánts, ne hazudj, ne lopj” kategóriájába tartozó kérdések. A másik probléma, hogy az utóbbi időben a társadalomban elharapódzott a negativizmus. Erről eszembe jutott az egyik közösségi hálón olvasott anekdota, amikor is Einstein húsz szorzási példát kiírt a táblára a gyerekek előtt, amelyekből egyet szándékosan elrontott. Amikor a gyerekek szóvá tették, hogy egy rossz, ő azt válaszolta, hogy tizenkilenc viszont jó. Ez valahol átszőtte a társadalmat és a közgondolkodást is.
Az emberek nagy része manapság a negatív kommentek világában él, és nem akarja észrevenni, hogy vannak jó dolgok, nem akar boldog lenni. Azt gondolom, hogy a politikába és a jogállami rendszerbe a számonkérést és az elviséget kell visszavezetni.
Ezek a választások a magyarság mérföldkövei lesznek. Hol látja annak kulcsát, hogy bejussanak a parlamentbe?
Egy folyamat végéhez értünk, és véleményem szerint nem engedhetjük meg magunknak, hogy felaprózódjunk. Ez a hárompárti egyezség, a Magyar Közösségi Összefogás néven induló formáció szerintem ebben a tekintetben igyekszik megszüntetni a viszályt és az egymás elleni viaskodást a kormányváltási hangulattal. A közös listánkon megtalálhatók kormánypolitikusok, egykori miniszterek. Nem azt mondom, hogy mindig felhőtlen a viszony, hiszen más-más emberek vagyunk, de ez például egy családban is így van. Ezt a viszályt kellene elsősorban megszüntetni.
Nehéz megítélni, hogy mit hoz a jövő, de be kell kerülni a parlamentbe, szükség van a magyar képviseletre. Ez befolyásolja, hogy van-e emberünk a kerületi és járási hivatalban, van-e szavunk és visszajelzési lehetőségünk. Egy nyolc és fél százaléknyi magyar közösségnek nem lehet opció az, hogy nincs bent a parlamentben. Nagyban valószínűsítem, hogy nálunk nem fognak elveszni a szavazatok.
Azt is meg kell gondolni, hogy kinek jó az, hogy a magyar szavazatokért több szlovák párt is verseng. Ha megnézzük a mostani parlamenti matematikát, akkor a nagy kormánypártoknak az érdeke, hogy minél több olyan töredékszavazat legyen, amely vagy nem ment el szavazni, vagy a parlamentbe nem bejutó pártokra érkezett. Nézzük meg, mennyi olyan párt van jelenleg a közvélemény-kutatásokban, amely fél vagy egy százalék alatti támogatottsággal rendelkezik? Tíz-tizenkettő. Ezek a pártok tizenkét százalékot jelentenek és plusz képviselői helyeket. Ez viszont akár azt is jelentheti, hogy kormányon tudnak maradni, ezáltal a nem jó irányú politikai tevékenység folytatódik. Ez a kérdés ebben a tekintetben.
Március elsejét követően pedig mindenképpen egyesíteni kell a magyar erőket. Aki azt gondolja, hogy neki fontos a magyarsága és magyar etnikai alapon akar politizálni, annak ott a helye.
Sokszor hallottuk azt, hogy aki magyarként akar politizálni, az kizár mást. Ez nem igaz, csak a saját érdekeit akarja védeni. Ez egy természetes emberi igény, hiszen a mi családunk a mi közösségünk.
Ha bejutnak a parlamentbe és kormánypárt lesznek, mit szeretne tenni a közösségért, ahogy azt polgármesterként is teszi?
Fontos lépés lehetne a közigazgatási egységek átgondolása, áttervezése, átszervezése. Hozzátenném, hogy erre azért a szlovák politikusok részéről is nemegyszer volt utalás. Vannak olyan szlovák liberális pártok színeiben induló elemzők, akik elmondták, hogy például a mostani közigazgatási rendszer egyértelműen a magyarság ellen jött létre. Szintén fontos pont lenne az általam már említett önkormányzati finanszírozás egyenrangúsítása. Úgy gondolom, hogy innen el lehet kezdeni építkezni, ezeket a kérdéseket meg kell nyitni. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megoldódni – ezt polgármesterként is mondom. El kell kezdeni aprólékosan, szisztematikusan dolgozni.
Sohasem ígértem meg semmit, mindig azt mondtam, hogy megpróbálom megtenni, ami az erőmből kitelik a lehető legjobban és legbecsületesebben, aztán majd elmondjuk az eredményt. Ezt tudom most is mondani.
Bízom abban, hogy lesz erőnk, energiánk és gyarapodni fogunk abban, hogy előre menjünk, ne pedig megragadjunk a jelenlegi állapotunkban vagy esetleg visszafele lépkedjünk.
Sok politikai párt használja a mobilizáció szót. A mi közösségünknek is fontos, hogy a tagjai elmenjenek választani. Mit üzenne azoknak, akik nem terveztek elmenni szavazni?
A falum egyik polgára mondta néhány évvel ezelőtt, hogy gondoljak bele abba, ha mindenki ignorálja a választásokat, akkor akár egy együgyű ember szavazata is dönthet. Arra is hoznék egy példát, hogy mennyire fontos minden egyes szavazat. Az előző polgármester-választáson egyetlen voks döntötte el az utolsó képviselői hely sorsát. Lehet, hogy ha két polgár elmegy szavazni vagy otthon marad, akkor változik az arány.
Lehet, hogy akik a közösségi hálón a leghangosabbak, azok el sem mennek szavazni. Akkor milyen etikai jogalapja van bármit is számonkérni? Menjen el szavazni, karikázza be azt, akit jónak lát, aztán jöhet a számonkérés. Én azt gondolom, hogy ez az alap.
Egy gondolat erejéig visszakanyarodnék a negativizmusra. Ha folyamatosan negatív irányból közelítjük meg a kérdéseket, akkor sohasem az lesz a cél, hogy arról beszéljünk, mit szeretnénk a közösbe betenni, kihozni és megtenni a közösségért. Ha visszatekintek arra, hogy pár éve letettünk egy programot a falu asztalára, akkor büszkén mondhatom, hogy a benne található célok megvalósításra kerültek. Számon lehet rajtunk kérni az akkori programokat.
Megkérem arra, hogy zárszóként küldjön üzenetet a választóknak.
Ne legyünk negatívak, próbáljuk meg tisztelni, kedvelni és segíteni egymást. Ez tud minket összekovácsolni. A magyar ember szeret többet panaszkodni, mint amennyit kellene. Azt tapasztaltam, hogy egyes országokban sokkal rosszabb anyagi helyzetben élnek az emberek, de mindenki mosolyog. Mi is mosollyal menjünk végig az utcán, hogy mosolyt kapjunk vissza. Ez a legfontosabb üzenetem.