A cikk megjelent a Klikk Out 2020/06. számában. Borítóterv: Gocoň László
Kijózanító, nevelő célzatú pofonokat osztogat(ott) a koronavírus-járvány az élet számos területén. Miközben embereket távolított el egymástól, embereket hozott közelebb is egymáshoz. Környezetvédelmi szempontból a Föld hónapjai vannak mögöttünk, egyszersmind új utakat mutat a munkavégzésben, oktatásban, önfejlesztésben, a családi életen belüli kreativitásban. E sorok írásakor ennek a pofonnak a hivatalos adatok szerint világszerte már közel 380 ezer halálos áldozata is van, nem is beszélve a frontvonalban dolgozókra vagy a munkahelyüket elvesztőkre mért hosszú távú pszichikai hatásairól, szóval okosabb volna nem visszakívánkozni abba a sekélyes szellemi szuterénbe, ahonnan jövünk.
Három hónapra lekapcsoltuk a világot, egy alternatív rendszerváltáson vagyunk túl, amiből még mindig csak ocsúdunk. Mindent újra ki kellett találni, de legalábbis az egyébként már rendelkezésre álló lehetőségeket ki kellett aknázni és ez többé-kevésbé sikerült. A java viszont még csak most jön.
Évekkel ezelőtt valamelyik természettudományos csatornáról ment (vagy még most is megy) egy sorozat, melynek az volt a kiindulópontja, mi történne a világgal, nagyvárosokkal, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne az ember. Akkor az ablakon kidobott pénznek láttam egy ilyen fiktív sorozatot leforgatni, erre megjön a koronavírus-járvány, és az abszurd fikció lényegében élesedik. Számos helyen rég nem látott vadállatok jelennek meg a városokban, járdarepedésekből burjánzanak újra növények, melyeknek a milliónyi taposó miatt eddig alkalmuk sem volt előbújni. Tisztul a levegő, a távolban ismét lehet látni a hegyek kontúrjait.
Lelepleződnek a munkahelyek, melyek egy részét otthonról is lehet végezni, ami persze ugyanannyira nem pörgeti a gazdaságot, hiszen otthonról még normális időszakban is kevesebben mennek el étterembe ebédelni vagy kispresszóra, a benzinkutakon meg pláne nincs sor. Ellenben még a végén néhányan észreveszik, hogy kisbabával, kisgyermekkel otthon maradni legalább ugyanakkora fizikai és szellemi teljesítmény, mint bejárni dolgozni, noha előbbiből „mérhető gazdasági eredmény” csak 20-30 év múlva lesz.
Lelepleződik az oktatás, hiszen ugyan eszeveszettül hiányzik a személyes kontaktus és az azonnali visszacsatolás a tanár és diák között, ám kiderül, hogy a digitális eszközök, az okosteló vagy a tablet nem az ördögtől valók, az online jelenlét pedig nem időpocsékolás. Kiderül, hogy a tananyagban mi az abszolút felesleges, és melyek azok a módszerek, amelyekkel a figyelem koncentrálható, a tudás mélyíthető akár ilyen körülmények között is.
Kapcsolódó interjú: Más nem lehetett a cél, minthogy otthon is ritmusban tartsák a diákokat
Végül, de nem utolsó sorban pedig lelepleződik az állam is, hisz kiderül, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben másra sem képes, minthogy jó esetben csak a boltokra, rosszabb esetben viszont az emberek szájára is lakatot tegyen. Most van igazán szüksége azokra a szakemberekre, tudósokra, pedagógusokra, orvosokra, ápolókra, akiknek a munkáját a legkevesebbre becsüli, és akik nem a luxuskocsik golyóálló vagy hangtompító üvegén át szűrt kiterjesztett vagy egészen virtuális valóságban, hanem egy milliméterrel sem a föld felett végzik a munkájukat.
Föntről minden picinek látszik, alulról minden sokkal nagyobb, onnan kell ebből a pofonból (is) építkezni.