Tegnap lement a nap. Amiben ugye semmi különös nincs, de mégis, ugyanis csodálatos volt.
Az egész eget egy nagy szürke takaró borította, épp vihar közeledett. Nem az a gyors, elsöprő fajta, hanem az a lassan közeledő, finoman kúszó. Amikor a takaró a szürke minden árnyalataiban egyszerre játszik és nem tudod eldönteni, hogy honnan jött és merre tart, egyszer csak ott van feletted, beborít, kiút nélkül hagy, elveszi a levegőd, kicsavarja a szél a táskád és kifordítja a kabátod, majd az ernyőd. Hiába védekeznél, egyszerre támadnak az elemi erők.
Épp az autóban ültem Nagymegyer és Ekecs közt, amikor egy csodálatos naplemente fogadott. Soha nem láttam még ilyen gyönyörű fényjátékot. Mintha egy hatalmas szentjánosbogár bújt volna meg a horizont mögött, hívogatóan mutatva a feltámadás útját, amit hirtelen bűnné vált nem követni.
Hiába, nem vezetett arra út. A kormánynál balra nézve, szememet a horizontra szegezve fékeztem a kocsit, fékeztem és fékeztem, amig a mögöttem haladó autó el nem ért. Aztán újra kilencvenig gyorsítottam, folytattam az utam.
Ennyi volt csak, az a tökéletes pillanat, amikor a vastag fémpáncél alatt az ég egyszerre lilán, bordón, narancs-, és aranysárgán világított.
Még odébb a feltámadás – gondoltam magban.
A lehetőség adott volt. Talán később is adott lesz majd még? Vagy akár minden este adott? Minden este, amikor megfesti az eget a lemenő nap?
Így a vihar és a naplemente határán lelkileg egy picit megtorpanva, igyekeztem minden ízemben megélni ezt a különleges pillanatot. Feltöltekezni vele. Teljes szívemmel és lelkemmel. S mélyet lélegezve a viharos szél hozta friss levegőből, az eső előhírnökeként érkező párát beszippantva és minden elhasznált, fáradt levegőt lassan kifújva az egész lényem kicserélődött.
Elég volt talán ez a látvány ahhoz, hogy átéljem a feltámadást? Mintha tényleg teljesen megújultam volna. Ott és akkor enyém lehetett az a teljes pillanat, elhozta nekem a szentjánosbogár a feltámadást, a világok közti könnyed átjárást.