Sok idő eltelt az első karanténban töltött napok óta, mióta mind otthon vagyunk és nem találkozunk emberekkel, sem a barátainkkal, sem a tanárainkkal, edzőinkkel, nevelőinkkel. Volt, aki önként vonult házi karanténba, volt, akit a munkahelye kényszerítette az otthonmaradásra, és sajnos voltak, vannak olyanok is, akik az állásuk elvesztése miatt nem járnak sehova. Még szerencsésnek mondhatják magukat azok, akiket a rendelkezések nem szakították el teljesen a családjuktól és legalább őket, ha nem is napi, de heti rendszerességgel biztosan láthatják.
Ez az eltelt idő kedvezett annak, hogy a dolgok mélyére láthassunk, hogy észre vegyük végre az egyik legfontosabb dolgot: mindannyian csak emberek vagyunk.
Itt az amerikai elnökválasztás, tegnap lövöldöztek Bécsben, nálunk pedig következik a nagy országos Covid-teszt második fordulója a hétvégén. Nagy események rázzák fel a kis zárt világunkat. Muszáj lenne végre azon is elgondolkodnunk, hogy mi bennünk a közös, nem csak arra fókuszálnunk, hogy miben különbözünk.
Ez az egy viszont minden helyzetben, minden időben örök igazság marad: emberek vagyunk. Viselkedünk is hát úgy! Gyökeresen megváltoztak a szerepek, már nemcsak a háztartásokban, hanem a teljes társadalmi és szociális összkép átrendeződni látszik. Újabb és újabb munkahelyeken próbáluk szerencsét, olyan kihívások elé állítanak bennünket, amikbe önszántunkból talán soha nem vágtunk volna bele. Megmaradtunk. Két lábbal állunk a földön és megteszünk mindent, hogy ez továbbra is így legyen.
Nézzünk hát egymásra végre! Nézd meg kicsit jobban, kit mire kényszerített ez a fájdalmas újraindítás. Családok, vállalkozások kerültek a csőd szélére, melyre már nincs megfelelő állami támogatás. Hogy is lehetne?
– Ki biztosítja az eddig felelősségteljesen cselekvő férfiakat és nőket arról, hogy továbbra is hasznos és értékes emberek?
– Melyik gyermek választja továbbra is a tudást és nem a videójátékokat, amikor a valódi emberi kontaktusa a tanárával és nevelőjével megszakadt?
– A vírus lecsengése után mennyi időre lesz majd szükségünk ahhoz, hogy újra felépítsük a bizalmat embertársaink iránt, hogy újra meg merjük érinteni és puszilni egymást.
De a legnagyobb nehézségek ellenére sem szabad ezt az egy dolgot elfelejtenünk. Elsősorban – és végső soron – emberek vagyunk. Legyünk hát a szó legnemesebb értelmében is azok. Viselkedjünk is úgy.
Segítsünk másokon, ahogy magunkon is tennénk. Egy kedves szó, egy kis bátorítás, egy bók, egy verbális ölelés most sokkal többet ér, mint azelőtt. Legyünk ott egymásnak. De tényleg!
Ebben a helyzetben semmi nincs, ami megkülönböztetne minket egymástól, sem a nem, sem a rassz, sem a szexuális irányultság, sem a pénz. Semmi sem.