A szeretet minden embernek mást jelent. Egyezményes megfogalmazása mégis inkább az, amit a Bibliában, Pál apostol első levelében, A szeretet himnuszában olvashatunk.
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik. „
(részlet)
A szeretet tehát cselekvő.
Ugyanis lényegét akkor teljesíti ki, amikor mozgásban van. Semmiképp nem passzív. Nem lehet úgy szeretni, hogy közben nem teszünk semmit. Ha a szeretett lény felé nem is vagyunk képesek kimutatni az érzéseinket, magunkban mindenképp őrlődünk.
A szeretet soha nem tétlen.
Akkor nyeri el teljes fényét igazán, amikor tettekben mutatkozhat meg, nem csillogó mondatokban és reflektorfényben. Már-már folyékony, hiszen sokan közülünk páncélt viselve, a szívünket megkeményítve éljük az életünket, hogy biztosan ne essen bántódásunk. A szeretetnek viszont valahogy mégis be kell férkőznie. Ha finom sodrású patakká válik, akkor így, folyékonyan képes megtalálni azokat a pici, apró réseket, amin keresztül mégis megérintheti azt a sérült, sajgó szívet, aminek oly nagy szüksége van rá.
A szeretet tehát sokszor teljesen folyékony.
Igen, folyékony. A sodrás, a finom azonosulás a másik szívével sokszor olyan észrevétlen, hogy szinte szabad szemmel nem is látható. Mégis folyamatosan halad. Egyik cselekedet jön a másik után, egyik mosoly a másik után, egyik érintés, simogatás a másik után. Mint egy patak, aminek sosincs eleje és sosincs vége. Egyik kézből áramlik a másikba, minden ajándékdobozban, minden csokor virágban, egy pár puha kesztyűben, meleg kakaóban ott lapul. Minden tál ételben, finom levesben, vajaskenyérben, ami arra hivatott, hogy a korgó gyomor és a szív szenvedését is enyhítse.