Ha csapdában érzed magad, és úgy hiszed, hogy elvesztél, akkor is van kiút. Ugyan képtelen vagy ezt elhinni, mert az akadályok tüskés barikádja a fejed fölé tornyosul, eltakarva az éltető Napot, ami kivezetne.
Így van ez. Mindannyiunknak van olyan pillanata az életében, amikor azt érzi, hogy elveszett, hogy elakadt. Amikor nem képes meglátni a fénysugarat, még ha az a teljes testében melegíti, akkor sem. Amikor a sötétben érzi magát, hideg falak közt és rettegi a reggeleket.
Könnyű lecsúszni, nagyon könnyű. Főleg most, amikor kénytelenek vagyunk elengedni a jól megszokott kapaszkodóinkat, azokat a hosszú évek alatt gondosan kialakított szokásokat, amivel fényt csempészhettünk szürke hétköznapainkba.
Helyzetünk rákényszerít arra, hogy az összes olyan örömforrásunkat, a hobbiainkat, aminek eddig olyan nagylelkűen szenteltünk időt, átgondoljuk és a felülírjuk. Ugyanis ezek most nem ajánlottak, vagy egyenesen tilosak. Nincs más választásunk, mint olyan örömforrást találni, amiért nem kell az utcára menni. Azt hiszem, hogy ez az egyik legnehezebb dolog most, amit mindannyian érzünk. Úgy érezzük, hogy a szabadságunk csorbát szenved, ami persze erős túlzás, mégis igaznak véljük.
Sok öröm ér minket, amikor kilépünk a szokásos kereteink közül, amikor hazaérkezve a munkából, elmegyünk közösen a családdal egy játszóházba, játszótérre, vagy egyszerűen csak egy közeli folyópartra, vagy erdőbe sétálni, de van olyan is, hogy csak a bevásárlóközpont marad és az ott található üzletek, valamint a mozi. Ezek olyan színterek, ahol megszűnnek a szokásos otthoni szerepek és mindannyiunk egy új közegben találhatja fel magát. Milyen jó is ez! Illetve milyen jó is lenne, ha mindez újra lehetne.
Márpedig ez most nincs így és egy darabig nem is lesz. Csak a négy fal van. Az egyetlen, amit tehetünk, most az, hogy belül keressük a boldogság, az öröm forrását, nem pedig kívül.
Eddig is így kellett volna tennünk. Bent keresnünk és nem a pillanatnyi jólétbe, egy eseménybe, egy mesterségesen teremtett programba kapaszkodnunk. Az autózásba, a vásárlásba, a pénzköltésbe, a fogyasztói jólétbe. Sokszor még a séta közben is sok eurót kiadtunk, mert kell az a fagyi, vagy jégkrém, vagy az a kis csoki, hiszen a gyerek nincs meg anélkül, s ha már neki van, senki se maradjon ki a jóból, egyszer élünk, most jó nekünk. De mi lesz holnap?
A holnap pedig ma van. Ma, amikor kevesebb lett a keresetünk, nincs annyi programlehetőség sem, se akkora kínálat, amekkora korábban volt.
De tudjátok mit? Kellett ez már nekünk! Kellett egy jó nagy pofon, hogy kinyissuk a szemünket végre és körülnézzünk a magunk háza táján, hogy végre észrevegyük, hogy mekkora csoda is az, amiben élünk.
Örömmel hallom az ismerőseimtől, a barátaimtól, hogy megváltozott a szemléletük, hogy ők is felülírták az eddig megszokott programjaikat és változtattak a szokásaikon. Több a családra szánt idő, többet társasjátékoznak, beszélgetnek és főznek együtt. Elkezdték végre szeretni magukat és egymást. De most végre nem azért, mert a másiktól ajándékokat, vagy izgalmas programokat, nyaralást kaptak, hanem egyszerűen csak az együtt töltött időért. Csak a közösen eltöltött idővel ismerhetjük meg egymást és szerethetünk bele újra és újra a másikba. A gyermekünkkel is hasonlóképp van. Időt kell szánnunk arra is, hogy megismerjük őt is, nem elég az igényeiről gondoskodnunk.
Itt az idő hát, hogy végre bent keressünk, magunkban és azoknak a dolgoknak örüljünk, ami belőlünk és a családunkból fakad.