Vakok vagyunk a csúnyára abban, akit szeretünk. Bár az is kérdés, kinek mi a csúnya, s ugyanígy a szép.
Több párkapcsolatunk lehet életünk során. Az már nagy szerencse, ha egy valódi társ is akad köztük.
Ahogy telik-múlik az idő egymás mellett, jobbára kisimulnak jellemeink egyenetlenségei, egyre kevesebb lesz az összeférhetetlenség, már-már eltűnnek a különbségek.
Idővel „kiszeretjük” a másikból a csúnyát, a rosszat. Szinte már nem is veszünk tudomást arról, ami nem tetszett, egyszerűen nem is létezik a szemünkben. Mert a lényeget látjuk: Őt!
Csakis Őt látod, nem azt, hogy most épp ki. Ha ránézel, már nemcsak a vadító tekintetét csodálod, hanem azt a bátor kölyköt, aki egykoron volt, és mindazt a hosszú utat, amit idáig megtett. A fáradhatatlan küzdelmét, melyet a becsületéért vív nap mint nap, a sok kényes vitát, ahol megalázkodni kényszerült a barátai vagy a családja előtt, de mégis egyenes gerinccel távozott.
Hiába szeretné takargatni, akkor is látod rajta a kemény fizikai munka nyomait, ami nemcsak a tenyerét tette érdessé, hanem a lelkén is nyomot hagyott.
S annyi mindent láthatsz még, ha valóban odafigyelsz.
Amikor a sok évnyi ismeretség után újra és újra ránézel, valóban megláthatod Őt. Ekkor viszont már nemcsak a szemeddel nézel.
Hogy is fogalmazhatjuk meg hát a szerelmet? Vakok vagyunk, vagy talán épp éleslátók?
Bizony, éleslátók! Mert tudjuk, hogy a szemeink mit sem érnek, ha valaki jelleméről van szó.