Sajnos alábecsüljük a mosoly fontosságát, pedig rengeteget elmond valakiről, ha képes, vagy éppen nem képes mosolyogni.
A víg kedély, a nevetés sokat elárul lelkiállapotunkról. Érthető hát, hogy leginkább a saját magunkhoz való viszonyulásunkat tükrözi, mint az épp aktuális beszélgetőparnerünkhöz fűződőét. Ugyanis, ha zárkózottabbak, feszültebbek vagyunk, szinte mindegy is, kit fúj felénk a szél, nem fogunk tudni ellazulni és nagyokat kacagni, még akkor sem, ha a másik nagyszerű viccmesélő.
S ki mást akarnánk mi magunk is szeretni, mint egy olyan embert, aki – legalább – magával rendben van. Belsőleg kiegyensúlyozott, nem csak a testével, hanem a lelkével is foglalkozik, és nem futamodik meg, ha a saját gyarlóságai szóba kerülnek. Tehát vállalja önmagát, elfogadja, sőt, szereti is. Ez kell egy őszinte belső mosolyhoz, ami végül az arcra is kiül.
A boldogság döntés kérdése is, mert a lelki békéd egyedül a Te kezedben van.
Eldöntheted hát, hogy gonoszságot, neheztelést, gyűlöletet, féltékenységet és irigységet költöztetsz a szívedbe, vagy helyettük inkább arra figyelsz, hogy elfogadás és (ön)szeret legyen benne. Ugyanis végsősoron ebből sarjad minden más is. Az önszeretből és az elfogadásból.
Ha ez megvan – még ha időszakosan is -, a mosoly mint mágnes vonzza majd a szeretetedre éhezőket. Mint a méhek az illatozó virágos réten, úgy zsongnak majd körül a napon sütkérező, fáradt lelkek. Békésen és boldogan.