Néha csak úgy nosztalgiából felidézem magamban azokat az angol arisztokrata családokról szóló sorozatokat, amikben külön személyzet gondoskodott a nemesek jólétéről. Csak úgy. Mert jó belegondolni abba, hogy nőként, anyaként nincs más dolgom, mint a családom testi, lelki jóléte – maximum a státuszunk tökéletes reprezentációja.
Az ilyen magasabb körökben forgó birtokos családok tényleges működésért külön személyzet felelt. A vasalástól elkezdve a trágyahordásig, az állatok ellésétől a reggeliztetésig, az ötórás teafőzéstől a lóabrakig. Persze, mindenkinek megvolt a maga feladata, melyet szorgalmasan, alázatosan, társadalmi alárendeltségüket szem előtt tartva végeztek.
Ezek az emberek, keményen dolgozó nők és férfiak voltak, akik nem csak a házat és a gazdaságot felügyelték és tartották karban, hanem hatalmas műgonddal igyekeztek azon, hogy gazdáik legkevésbé tudatosítsák a körülöttük tornyosuló problémák súlyát, olyan kellemetlenségeket, mint például a rohamosan változó világ, a gyors iramú technikai fejlődés, vagy a női egyenjogúság.
Olykor felkiáltok magamban, és azt mondom, elég. Ekkor beleképzelem magam egy ilyen nemesi ranggal bíró nő szerepébe, egy olyan helyzetbe, amikor nem (nekem) kell a kazánszerelőt hívnom, vagy betont rendelnem és munkásokat szerveznem, falat festenem és padlót raknom; amikor nem nekem kell a kamrát feltöltenem és kitalálnom, majd megfőznöm a heti menüt; ha nem nekem kéne az állatokért is felelnem, a kocsi papírjaiért, a lehullott falevelek összegereblyézéséért, a szép előkertért – ami persze nem szép -, a gyerek edzéstervéért, a tiszta edzőcuccért és a tagdíjért. Mindezen példák mellett persze ne feledkezzünk meg a rendes, hétköznapi állásomról sem, amivel pénzt keresek, hogy a családom fenntartásának költségeit finanszírozni tudjam, és persze mondanom sem kell, hogy itt is már-már szinten felül elkötelezettnek és lelkesnek kell lennem.
Most jövök rá, hogy a címben nem is százkarút kellene írnom, hanem százfejűt, mert annyi feladat vár minden álló nap, hogy elmondani is sok.
Jelen esetben, amikor jobban belegondolok abba, hogy a korona miatti vélt, vagy valós válság (?) miatt az oly nagy becsben tartott pénz, egyezményes fizetőeszközünk értékét veszítheti, mert olyan gazdasági helyzetben van az ország, Európa és talán az egész világ, hogy felfoghatatlan mértékű inflációra számíthatunk, egyes munkahelyek már most veszélyben vannak, az oltottság és oltatlanság kettőssége szakítja félbe a társadalmat, mindemellett a politika, és a nagyvállalatok is megpróbálnak nyerészkedni és újabb bőrt lehúzni a dolgozóról, elveszik a bizalmam a „rendszerben”.
Miközben a gyerek hajpántjáért állok sorba, összedőlhet a világ? Valóban?