Fotók: Pixabay.com
A vágy az egyik legnagyobb hajtóerőnk, mely mélyről, egészen a zsigereinkből fakad, így olyan erősforráshoz jutunk általa, amivel úgy érezhetjük, az egész világot képesek lennénk igába hajtani.
Persze nincsenek mindenkinek „nagy” vágyai. Valaki csak egyszerűen egy jól működő párkapcsolatot szeretne, egy elfogadó családot, olyan környezetet, ahol önmaga lehet. Van, aki a szakmájában, vagy a művészetében szeretne kiteljesedni, van, aki a munkájában keresi mindezt, és meg is teszi, amit kell, hogy előrébb jusson. Van, aki családra vágyik, öt-hat gyerekre, egy házra, ahol nevelheti őket és egy olyan férjre, aki mindebben támogatja. Férfiként is más és más járhat a fejekben, talán egy cool munka, pöpec kocsi, a nagybetűs élet élvezete, majd jöhet a család és a megnyugvás. Bár ebben, nőként, nem tudok olyan hitelességgel nyilatkozni.
Akárhonnan hozhatunk példákat, de egy a lényeg, mindannyiunkat hajtja valami belülről, s ez a megfoghatatlan erőforrás olyan energiához juttathat, mellyel bátrabban állhatunk a tükör elé, megfontoltabban, koncentráltabban, egy olyan cél által vezérelve, mellyel remélhetően végre kiteljesedhetünk.
De mi van akkor, ha nem a vágyak azok, amik meghatározzák motivációinkat, hanem csak egyszerűen élünk bele a világba? Egyik lábunkat tesszük a másik után, egyik döntésünk következik a másikból?
A már megfogalmazott vágyaink, ábrándjaink szépen szunnyadnak valahol a felszín alatt, hiszen sem az idő, sem a körülmény nem a legmegfelelőbb arra, hogy ezeknek szenteljük a mindennapjainkat. Szóval félretettük őket? Hm. De miért is?
Mondhatnátok, hogy milyen önző dolog egyedül a saját vágyainkért harcolni. S valahol igazatok is lenne. De! Ne feledkezzetek meg arról, hogy tápanyag, illetve üzemanyag nélkül semmilyen gép nem működik. Mi magunk is egy folyamat vagyunk, nem egy késztermék, befejezett programsorokkal, hanem egy állandóan változó, tanulni képes lélekkel bíró korpusz, aminek kell az építőanyag. Mondják, hogy az önzetlenség is öncélú. Amiben lehet is valami. A mai pszichológusok már egykettőre megmagyarázzák, hogy pontosan miért is. Tehát ne áltassuk magunkat azzal, hogy egyedül önzetlenségből, önfeláldozásból képesek vagyunk saját magunk számára és elegendő erőt meríteni, mert ez biztosan nem igaz.
Kell, hogy vágyakozzunk! Kell, hogy legbelül megélhessük, majd kimondjuk, hogy mit szeretnénk – még akkor is, ha ez első blikkre esélytelennek tűnik is!
De mi a helyzet akkor, ha végre megtörténik? Hogy mi történik meg?! Hát, vágyaid tárgya végre bekopogtat az életedbe, a tiéd lesz, egyszer csak eléred, amit mindig is szerettél volna, amikor a munkád gyümölcse végre megérett, és a kezedbe hullott, amikor sok-sok év után végre megtörtént, amiben oly nagy áhítattal reménykedtél. Lehetsz akármennyi éves, fiatal, vagy már idősebb, egyszer csak felismered, hogy életed iránya arrafelé haladt, amerre szeretted volna. Mintha forró zuhany alatt állnál, sokkol a felismerés: olyan helyre értél, amiről eddig csak álmodtál. Végre eljutottál addig a pontig, ahol már csak ki kell pipálnod a listádon szereplő kívánságokat. Nyúlsz is a ceruzáért és már mész is sorba: megvan ez, az is, emez is, amaz is. Pipa, pipa, pipa.
Az élet kereke viszont kíméletlenül forog tovább. Nem ünnepelhetünk, és nem ünnepeltethetjük magunkat egy percnél hosszabb ideig. S e kisebb holtpont után Te is megkérdezed magadtól: hát ennyi volt, vége?
Ennyi, bizony. Ezekből legalábbis biztosan. De mit kezdj most azzal az űrrel, amit az elért célok beteljesülése hagytak maguk után? S mi legyen azzal, ami már a Tiéd lett? A végtelen űr és a tárgyiasult vágyaid iránti felelősség egyszerre húzza a válladat. Hogy vezethet újra felfelé az út? Mi adhat megint hajtóerőt? Talán más vágyak kellenének? Új álmok és új célok? Hát, igen. Vannak, akik képtelenek megállni. Egyik célt hajszolják a másik után, egyik párkapcsolatot, autót, munkahelyet a másik után. A meglévő kincseikre fittyet hányva lépnek tovább és keresik a következő kihívást. Majd a következőt és a rákövetkezőt.
S hol a tanulság a végére? Nem tudom. Mondd meg Te, kérlek! Hiszen egyedül Tőled függ, hogy mi az, amit megtartasz, mi az, amit elvesztegetsz. Neked mi éri meg inkább: amid van, megtartani, vagy minduntalan újakat szerezni?