Annyiszor felmerül bennünk a kérdés, vajon a másik ember tényleg ennyire különbözik-e tőlünk. Hogy lehet, hogy ennyire mások vagyunk? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. De nem, mégsem vagyunk annyira különbözőek.
Egy hegyi ember nem tudja milyen lehet síkvidéken élni, elképzelése sincs. Meglátva egy népi szokást, ami egy nagy tisztáson zajlik, nem az ismerős hegyháton, azonnal a fejéhez csap. De ugyanazt teszi az alföldi ember is, ha hegyre mászik, talán meg is szédülne, ha hirtelen érné fel. Egyszerűen nem szokták meg, nem ismerik, nem ebben nőttek fel, nincs tapasztalatuk, amihez hozzá tudnának nyúlni, amire emlékeznének, ha magyarázatra van szükségük.
Ez kellene nekünk is. A síkvidékieknek egy friss levegőjű fennsík ismerete, míg a helylakóknak a buja völgybe való alászállás. Meg kell tapasztalni mindkettőt! Máshogy mit is mondhatnánk, hogyan is nyilatkozhatnánk bármiről. Ott állva, fent, vagy lent, olyan paradigmaváltáson eshetünk át, amit semmi korábbi tapasztalás nem adhatott. Sem egy baráti beszélgetés, sem egy könyv kalandjai, sem egy családi kirándulás – csakis az ottlét, azaz az ottani élet nyújthat olyan megélést, ami valóban belénk épül. Semmi más nincs ehhez fogható.
Nem ismered? Menj és nézd meg! Nem tudod, hogy milyen? Légy ott és ismerkedj vele! Tapintsd meg, építsd be, éld át! Máshogy nem tudhatod. Így leszel sokszínű, sokszívű, soklelkű és csakis így lehetsz megértőbb, elfogadóbb, megengedőbb és szeretőbb.