Fotó: Pixabay.com
Szeretünk magunkra jó emberként gondolni, olyanként, aki igyekszik szeretni felebarátait, akinek többségben vannak az erősségei. Teljesen érthető, hogy amikor a tükörbe nézünk, akkor így tekintünk inkább magunkra és nem úgy, hogy te mocskos szemétláda, miért mindig csak magaddal foglalkozol.
Érthető, ha más szemében is jónak szeretnénk tűnni, egy jó ember pedig ott segít, ahol tud. Ez szép dolog. Viszont vannak olyanok, akik akkor is segítenek, ha nem kell. Ha nem kérik. Szinte már anyáskodnak a másik felett. Ezt van, aki jobban viseli, van, aki rosszabbul. Tény, hogy ez a viselkedés a másik intim terének megsértése lehet.
Mindenkinél máshol húzódnak a határok, tehát az embernek magának kell eldöntenie, hogy mi az, amit megenged a másiknak. Van, aki befogadóbb, de van, akinek már kellemetlen a kéretlen törődés.
Lehet, hogy az, aki ennyire a másikra koncentrál, a maga igényeit már nem látja annyira tisztán? Ha ennyire a mások boldogulásával foglalkozik, akkor a saját életére nem csorbul? Vagy nem számít?