A cikk megjelent a Klikk Out 2022/11. számában.
Fotó: Pixabay.com
Szubkultúra. Meghatározás: A többségi kultúrát alapjaiban elfogadó és azt követő, de attól néhány részletében eltérő kultúra.
A rovat új sorozatában behatóbban vizsgáljuk majd meg a különböző városi szubkultúrákat, azokat a csoportokat, amelyek bizonyos viselkedésben, életmódban eltérnek a többségtől. Lássuk hát az első fejezetet!
A dunaszerdahelyiek nagy része lakótelepen él, ezek közül főleg a Kelet, ill. Észak 1-2-es lakótelepeket alkotják égbetörő panelházak. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de rengeteg család számára nyújtanak lakhelyet ezek az épületek, amelyek a külső szigeteléseknek köszönhetően, az évek során csinosabbakká, sőt költséghatékonnyá is váltak.
Aki panelben lakik, igazán közel érezheti magát embertársaihoz – a vékonyabb falakon át szinte mindent hallani, ami a szomszédban zajlik, a szellőzőrendszeren át pedig érezhetjük a másoknál készülő fogások illatát. A lakók gyakran házikedvencet is tartanak, a cicák, nyulak, tengerimalacok mellett a legtöbben kutyákkal osztják meg otthonaikat. És itt kezdődik a panelkutyások története valójában.
Év- és napszaktól függetlenül, mindig találunk kutyasétáltatókat a házak körül, akik vagy magányosan róják az utcát, vagy kedélyesen csevegnek egymással, ha ismerőssel találkoznak. Bizonyított tény egyébként, hogy ahol sok kutyás lakik, ott a közbiztonság is jobb, a helyi lakosok aktív jelenléte ugyanis elriasztja a potenciális bűnelkövetőket.
A kutyások csoportosulása közösségi élmény is lehet, és segít megelőzni egyrészt a gazdik, másrészt a négylábúak elmagányosodását. A város régen megérett egy biztonságos, zárt kutyás park létrehozására, így reméljük hamarosan eljön az idő, amikor ez a tétel is sorra kerül majd, a tervezett beruházások listáján…
Szeretem megfigyelni, ahogy a panelházak körül köröznek ráérősen, ahogy az évszakok megváltoznak körülöttük, míg lecserélik a könnyű nyári holmit melegebbre és immár fagyosan fogják össze magukon a kabátot. Hogyne, hiszen a kutyatartás folyamatos felelősség, egyetlen pihenőnap sem fér bele.
Apropó, van egy kedvenc kutyasétáltató nénim!
Ősz a haja, hajlott a háta. Mindig késő délután sétál a kutyájával, aki legalább olyan idős, mint ő maga. Kizárólag feketében jár, úgy sejtem, hogy özvegy lehet. Újabban mankóval közlekedik, láthatóan komótos, fájdalmas minden lépése – hiába, azok a csontok, ízületek már nem a régiek… Ez a néni olyan szeretettel, tapintattal sétáltatja a piszkosfehér, lassacskán cammogó ebet, hogy könny szökik az ember szemébe. Néha beszél hozzá, halkan irányítja, és szégyellősen mosolyog, ha egy járókelő tetten éri eközben. Ha hideg van, a kutya pulcsit kap. Látszik, hogy ő az egyetlen társa és ők ketten, már csak egymás társaságában érzik a legjobban magukat. És ez a tény legalább olyan melengető, mint az a kis fekete kutyapulóver…