Fotó: Pixabay.com
Emlékeztek arra a műanyag kirakós játékra, amiben az ujjunkkal kellett a helyükre csúsztatni az egyes darabokat? Kivenni és újra betenni nem lehetett, csak ide-oda huzogathattuk őket, arra az egy szabad helyre, ahol épp nem volt semmi. Így állt össze végül a kép.
Egyértelmű, hogy ha tele lett volna, ha minden hely foglalt lett volna, akkor nem tudtunk volna mozdítani egy darabkát sem. Ez volt a lényeg. Épp csak egy helyet hagytak ki, hogy aztán arra az egyre csúsztatva szabaduljon fel a másik és így tovább.
Nincs ez máshogy a fejünkben sem. A hétköznapok kihívásai annyira kitöltik az életünket, nincs egy darabka szabad területünk, egy kis centi sem.
Ha sikerülne azt a kis mozgásteret felszabadítanunk, egy pici szabad helyet hagynunk, akkor máris könnyebben tennénk a feladatunkat. Pusztán azért, mert lenne hová nyitnunk, lenne mozgásterünk az összes többi szegmens számára is.
Ha gyökeres változásra – egyelőre – nem vagyunk képesek, első lépésként nem okozhat gondot az, hogy a napunk, vagy a hetünk egy bizonyos részét, pár órát, vagy akár csak pár percet felszabadítsunk. Létrehoznunk egy olyan teret és időt, amiben semmi sincs. Pontosabban éppen a semmi van. Ami üres, amiben egyedül Te magad vagy. Az a hely, ahol szabad lehetsz, amiben, amiből aztán erőt merítve ki-be mozoghatsz és onnan építkezhetsz.