Tarolt az idei, 95. Oscar-gálán a Minden, mindenhol, mindenkor című film, mely felveti a párhuzamos világok együttes létezésének lehetőségét. A filmtörténetben már számtalan sci-fi tette meg ugyanezt és borzolta a kedélyeket elrugaszkodott elképzeléseivel. Milyen jól tették!
Ezek azonban egyáltalán nem elrugaszkodott dolgok, sőt, párhuzamosan létező világok létezésénél hétköznapibb gondolat talán nincs is. Vegyünk csak példaként Téged. Majd pedig engem. Aztán a többieket és így tovább, mindenkit külön-külön, egyszerre. Mindnyájan saját életúttal, saját akarattal, gondolatokkal bíró lények vagyunk, akik sajátos megfejtések alapján döntenek magukról, alkotnak véleményt, vagy summázzák életük értelmét. Mi mind egymás mellett létezünk, egymással – ha így tetszik jobban – párhuzamosan. Te ott vagy, én itt. Én itt, Te ott, s a többiek körülöttünk.
Másokat megfigyelve minduntalan arra jutok, hogy mégis mennyire, de mennyire különbözünk, s ebben a különbözőségben mennyire egyformák is vagyunk. Egyformán más életet élünk, egyformán vagyunk különbözőek és egyformán haladunk valami felé, amit általánosságban végzetnek neveznek.
Biztosak miben lehetünk? Csupán egymás bizonytalanságában? Nem csak abban. Hanem abban is, hogy mindannyian más struktúrában élünk és gondolkodunk. Ami azt jelenti, hogy a saját logikánkon kívül csakis másfajta logikai rendszerekben gondolkodó emberek vesznek körül. Tudom, persze, bizonyos stratégiák, életvezetési technikák és oly sok minden más is egyértelműen tanulhatóak, s ahogy a már kisgyermekkortól elkezdődő szocializációs folyamat is mutatja, egész ügyesen sajátítunk el bizonyos egyezményes sémákat is, megtanulunk együtt mozogni, együtt cselekedni, a társadalomban szinte észrevétlennek maradni. De vajon ez mennyire lesz végül teljesen a miénk? Zsigerivé válik valaha egy norma olyannyira, hogy kiüsse az eredeti, teljesen egyedi alapgondolatot: a saját ősstruktúrád? Azt hiszem, hogy nem. S ez jól is van így.
Ezért sem kellene hadakoznunk, nem kellene folyton küzdenünk és akaratot érvényesítenünk, a másikon felülkerekednünk. Nagyon nem kellene. Ha szeretni nem is tudunk olyan önzetlenül mindenkit, de a feltétlen elfogadást jó volna kicsit többet gyakorolnunk.