FOTÓK: SZERZŐ, KÉPESLAPOK: SAJÁT GYŰJTEMÉNY
Gyerekkoromtól figyelemmel kísértem a nyugodt medrében, általam nagyon is kedvelt erőművet. Tán nem is az erőmű volt, ami megfogott, hanem a táj, a hely szelleme, s benne a híres-hírhedt Dunaszaurusz. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításának célja az érintett Duna-szakasz komplex hasznosítása volt: a villamosenergia termelése, a nemzetközi hajózás, a vízgazdálkodás – és a kapcsolódó területek gazdasági fejlődése érdekében. A megegyezést Kádár János, illetve Gustáv Husák, vagyis a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökei 1977. szeptember 16-án szignózták Budapesten.
Mindössze kétéves voltam, amikor 1978-ban a Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer (ez volt a hivatalos megnevezés), vagyis az „évszázad építkezése” elkezdődött. Korábban ekkora horderejű beruházás sem az egyik, sem a másik országban nem jött létre. A vízlépcsőrendszer bősi felvízcsatornáját szélesebbre tervezték még a szuezinál is. A pozsonyi téli kikötőtől Körvélyesig terjedő „Duna-tó” pedig bizonyára érdekes és vonzó üdülési komplexumot jelent majd a környék, főként a főváros lakossága számára – írta anno az egyik helyi lap. Oké, de mit kap majd az átlag csallóközi lakos?
Gátat szabnak a vágyainak!?
Felbáron már a 80-as évek elején állt az a munkásszálló, melyben a vízi erőmű dolgozóit szállásolták el, illetve itt biztosították a napi étkezésüket is. A Somorja melletti Csölösztőn, valamint Bősön szintén épültek ilyen objektumok, összesen több mint 3 ezer munkás számára. Egyes források szerint a dunaszerdahelyi munkásszálló is részben a bősi vízi erőművet szakadatlanul építők igényeit volt hivatott kiszolgálni. És bár ezeket a munkásszállókat eleve úgy tervezték, hogy az erőmű befejezése után is hasznukat vegyék,
mind közül talán éppen a felbárinak jutott osztályrészül a legnagyobb enyészet.
Annyi bizonyos, hogy a ’96/97-es években még hetente vitt arra utam – é.i. Felbárra a katonaéveim alatt. A dunaszerdahelyi kórház geriátriai és rehabilitációs részlege működött akkor benne. A bősit napjainkig időszakosan használják, hol menekülttáborként, de pl. a világjárvány idején karanténközpont volt. Minden esetben a helyi lakosság nagy örömére (sic!). A csölösztői előbb rehabilitációs központként üzemelt, többek között lovasterápia is a része volt a kezeléseknek – ezt a szüleim után látogatóban szintén megtapasztaltam.
Napjainkra jólmenő sportközponttá vált, öt csillag, meg két hold! A lovak maradtak…
Mi általában kerékpározni szoktunk édesapámmal. Megnéztük az erőművet, aztán irány a mindig sülthal illatú Hullám csárda. Minden rendszerek, de főleg a Dunaszaurusz nagy túlélője, odalent az egykori bősi kikötőben. Ahol a természetet „felbősítették”, engem pedig általában „meghekkeltek” – érti, aki érti az iménti poénokkal felduzzasztott mondandómat.
A Hullám csárda
Szóval azért is kedvelem ezt a kies kis lakot, mert ha nem is kolbászból, de halból van a kerítés. Aki valaha járt már az öreg Duna mentén álló Hullám csárdában, tudja miről beszélek. Aki mégsem, az próbáljon elképzelni egy zöld, rácsos kerítést, melyet végig fehérre festett halmotívumok díszítenek. Olyasmi hely ez, ahol szinte megállt az idő, s valahányszor odatévedek, eszembe jut, amint apámmal ültünk a teraszon Kofolát kortyolgatva. Egy alkalommal a terasz melletti „égig érő” gesztenyefa tüskés termése egyenesen a fején landolt. Azóta is előttem van az ábrázata: nem lehetett kellemes, de ő fel sem szisszent.
Tulajdonképpen két dolog volt, amit az egykori biciklitúráink alkalmával kötelező volt megnézni – az épülő, majd a már átadott erőművön kívül.
Az egyik a vasúti iparvágány, melyen talán ’89-ben járt utoljára vonat, a másik pedig a Hullám csárda. Amolyan pihenőhely, igazi checkpoint, divatos szóval. Az akkor már a forgalomból kizárt iparvágány gazos, bozótos űrszelvénye mellett rozsdás biztosítóberendezések hada sorakozott, fénysorompók és szemaforok. Ugyanilyen rozsdás hajótemető állt a csárda mellett, ami az egykori kikötőt idézte. A vizétől megfosztott öreg Duna már nem bírta el a nagyobb hajókat, a vasmacskák elárvultak. Sokan felfedezték maguknak, mert minél jobban a hatalmába szippantana a civilizáció, te annál jobban vágysz majd a vadonba.
A csárda belseje, mint egy falusi prolikocsma, de egy prolinak, egy paneltölteléknek, amilyen én is lennék, maga a paradicsom.
Ha itt közel állsz a sütőhöz, rádfröccsen a hekk forró „fürdője”, de mindenképpen halszagú leszel a szomszédos asztaltársaságtól, akik éppen megmártóztak a Dunában. Volt rá példa, hogy halászat közben a mobiljukkal együtt véletlenül belecsusszantak – ott szárították az asztalon az akkor még nyomógombos telefonjukat. Bent emlékképek a falon: a megfogható történelem egy szelete, amint a csárda a Duna vizében „lubickol”, de nem önszántából.
Az elejtett, kifogott trófeák hada, na meg a kocsmáros által kínált klasszikus sárgamálna, a szoci világ öröksége.
A csárda külső homlokzatán táblák jelzik, mikor, milyen magasan lepte el az árvíz az épületet – ezt a sarkat szinte mindenki lefotózza, aki arra jár. Egy alkalommal saját szememmel láttam a nagy víz böszme pusztítását. Felfoghatatlan dolog, hogy amit szeretsz, ahol élsz, amit a két kezeddel építettél, és talán életed munkája van benne… szóval jön a víz, és azon aggódsz, jaj Istenem, csak ne dőljön össze. Mint a faterék háza ’65-ben Csilizradványon…
Egyrészről azért épült a Dunaszaurusz, hogy többé ne fordulhasson elő ehhez hasonló dolog, ez is lenne a feladata.
Ennek ellenére az erőmű üzembehelyezése után is többször kilépett medréből a nagy folyam, mégha nem is oly’ pusztító erővel, mint anno. Az ártérben lévő csárda 2002-ben és 2013-ban is újabb „emléktáblával gazdagodott”. Ha tehettem, minden alkalommal vásároltam képeslapot, ugyanazt a fajtát kínálták évekig. A tomboló covid első hullámából felszabadulva – több hónapos, sörmentes időszakom után – pedig leültem a kikötő egykori cölöpjére, és kortyolgatva ittam a folyékony kenyeret. Akkor már óriási várakozások közepette, hisz’ feleségem a két pocaklakónkkal velem együtt nézte, amint az öreg Duna tovaszalad… (folytatjuk)