FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Jó napot, önök a Klikkout Magunk között című rovatát olvassák, a nevem Menyhárt Dodi. Márai Sándor szerint „Az élet rettenetes versenyében a legtöbb ember akkor pihen meg, ha beteg.” Hogy ez valóban így van-e, azt mindenkinek a saját tapasztalatára bízom eldönteni, az viszont tény, hogy amikor az ember gyermeke beteg, sokkal komolyabban vesszük a betegség valóságát. A témához professzionális szakértő dukál: mai beszélgetőtársam ugyanis MUDr. Kosár Kinga, Dunaszerdahely egyik legismertebb gyermekgyógyásza.
Üdvözöllek, doktornő és nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást! Mindig is izgatott, hogy ki miért választ pályát, vagy esetleg a pálya választja-e őt… Miért az orvosi hivatás, mikor tisztázódott ez Benned, és miért pont a gyermekgyógyászat?
Alsó tagozatos koromban egyszer csak azt gondoltam, hogy biztosan orvos leszek, ennek az okát azonban nem tudom megmondani. Nem orvosi családból származom, mindig is a humán tantárgyak érdekeltek, szavalóversenyekre, nyelvi olimpiászokra, kiejtési versenyekre jártam, esküvőkön szavaltam. Távol álltak tőlem tehát a reál tantárgyak, én mégis orvos szerettem volna lenni. Empatikus, gondoskodó, komoly gyerek voltam, és szorgalmas. Nem kiugróan okos, de rendkívül szorgalmas, így minden adott volt ahhoz, hogy orvos lehessek. Tizenöt éves koromig egyetlenke voltam a családban, nem volt testvérem, úgyhogy a rokonság összes kisgyermekét, babáját, tologattam, kocsiztam velük, dajkáltam őket. Ekkor dőlt el, hogy gyerekorvos leszek. A gimnáziumi éveimben jött el hozzánk egy pszichológus, aki elvégzett egy felmérést és azt mondta, ne az orvoslás fele induljak, hanem inkább a pszichológia vagy a speciális pedagógia felé. Viszont akkor már azt mondtam magamban, hogy ezt mindenképpen végigcsinálom. A szüleim teljes mértékben támogattak: százszor, sőt ezerszer is feladhattam volna, nagyon nehéz volt. Elsőre fel sem vettek az orvosi egyetemre.
Ez trauma volt számodra?
Nem nevezném annak, inkább csalódásnak. Kisegítő munkaerőként egy évet dolgoztam egy prágai ortopédiai klinikán a Motol kórházban.
Ebédet hoztam, felmostam, csótányokra vadásztam, emellett pedig nulladik évfolyamos voltam, tehát előadásokra jártam. A következő esztendőben felvettek a Károly Egyetemre, és a szerelem is rám talált.
Harmadikban férjhez mentem, ugyanis kopogtatott valaki, ezért haza kellett jönnöm a prágai egyetemről; így átjelentkeztem a Comenius Egyetemre. Megszületett a kisfiam, majd folytattam a tanulmányaimat.
Ez hatéves képzés, ugye?
Nekem ezek miatt egy picit több volt…
Friss anyukaként nem volt könnyű dolgod…
Így van, de a családom mindenben támogatott, a nagymamák vigyáztak a gyerekre, a férjem pedig a háttér többi részét biztosította, például, hogy tudjak autóval közlekedni. Nem volt könnyű.
Dunaszerdahelyen éltetek?
Igen. A szakdolgozatom kétszer kellett megvédenem, mert első alkalommal visszadobták, így nagyon megszenvedtem azért, hogy orvos lehessek.
Videóinterjú
Menyhárt Dodi vendége Kosár Kinga | Magunk között
Először jön az általános gyakorlat, majd a specializáció… vagy hogy is működik ez pontosan?
Öt év általános gyakorlat után lehet menni gyermekgyógyászatból szakvizsgázni.
Már az elején eldőlt, hogy gyermekgyógyász leszel…
Amióta az eszemet tudom, mindig azt mondtam, hogy gyerekorvos leszek.
Kicsit később érkezett a második gyermek, akkor már saját praxisod volt?
Még nem, a dunaszerdahelyi kórház gyermekgyógyászati osztályán dolgoztam.
A terveid között szerepelt felépíteni és elindítani valamit Dunaszerdahelyen?
Nem akartam osztályos orvos lenni, nagyon nehezen viseltem az éjszakai ügyeleteket, majd folytatni a munkát délután fél négyig. Az újszülött gyógyászaton is kellett ügyelnünk, ott pedig voltak nagyon nehéz esetek. Mindenképpen szerettem volna körzeten dolgozni, 2011-ben egy idősebb doktornő körzetét vettem át.
Akkor nagyjából hatszáz páciensem volt, azóta még további két körzet került hozzám. Így jött létre a Minoris, amely alá több mint kétezer beteg tartozik.
Öt évig dolgozott velem egy doktornő, aki ez évtől saját praxist nyitott, így egyedül maradtam ezzel a sok pácienssel, de három nagyon ügyes és szorgalmas nővérke dolgozik velem, akik nélkül csak fél ember lennék a körzeten: nagyon sokat köszönhetek nekik!
Édesanyám is nővér, aki a nyugdíjkorhatár betöltése után sokat dolgozott még. Azt tapasztaltam, hogy az orvosok munkája úgy teljes, ha a nővérek is bekapcsolódnak. Mondjuk a rendelődben ezt látom is, nagyon a kezed alá dolgoznak. Amit látok még továbbá, hogy ilyenkor rengeteg adminisztráció zajlik…
Igen. A nővéreim annyira ismernek már, hogy csak rájuk kell néznem, és – enyhe túlzással élve – azonnal tudják, mit szeretnék. Ami az adminisztrációt illeti, vannak dolgok, amiket nekem kell megírnom, elküldenem, jelentenem. Viszont vannak olyan kompetenciák is, amelyeket rájuk kellett bíznom, mert egyszerűen a munkaidő nekem is csak nyolc órából áll. Bár ez nem teljesen igaz, mert többől, de hiába elektronizálják az egészségügyet, egyre több és több adminisztrációs kötelességünk van.
Azt is észrevettem, hogy a Facebookon is foglalkozol tanácsadással. Tehát becsukod a rendelőd ajtaját, hazamész és kezdődik egy újabb műszak.
Így van, de szerintem ezzel nem csak én vagyok így: a többi kolléga is hasonlóképpen cselekszik. Ha egy gyermekorvosnak lejár a munkaideje, az nem azt jelenti, hogy befejezte aznapra, és holnap folytatja. A gyerekek estére belázasodhatnak, elkezdhetnek hányni, kiütések jöhetnek rajtuk, az anyukák pedig a Facebook-csoportban kérnek tőlem segítséget. A férjem ennek néha nem igazán örül, mert éjszaka, hajnalban, sőt a vasárnapi ebéd előtt öt perccel is jönnek kérdések, de végig kell csinálnom, mert én mentem bele abba, hogy ez így legyen.
Azt gondolom, ez egy komoly vállalás – egy plusz élet…
Igen, mondhatjuk.
Mi volt eddigi pályafutásod legnagyobb kihívása, sikere? Említetted, hogy nagyon megküzdöttél azért, hogy orvos lehess.
Ez az egyik, a másik pedig a Minoris létrehozása és fenntartása. Büszke vagyok, hogy ennyi beteg bízik bennünk és tart ki mellettünk. Ez egy óriási felelősség.
Ért valamilyen kudarc, amit úgy is éltél meg?
Nem hiszem, hogy egy orvos életében szabadna olyan nagy kudarcnak történnie, hogy az mély nyomot hagyjon benne, esetleg véget is vessen a pályafutásának. Voltak apró kudarcok, például, ha egy kisgyerek nem úgy reagál az általam javasolt kezelésre és kórházban kell, hogy küldjem…
Ezt úgy éled meg, hogy nem gyógyítottad meg?
Mondhatjuk, igen. Nem úgy gyógyítottam meg, hogy ne kelljen kórházba küldenem. Azt is kisebbfajta kudarcként élem meg, ha valaki elmegy tőlem más orvoshoz. Mikor ez első alkalommal történt meg, sírtam otthon. A férjem azzal nyugtatott, hogy nem történt semmi komoly, majd jön helyette valaki más. Akkor viszont számtalan kérdés volt bennem a miérttel kapcsolatban. Valamit netán rosszul mondtam, csináltam, nem úgy kezeltem a gyereket, nem úgy néztem rá, vagy mi történhetett?
Rágódós, önmarcangoló típus vagy?
Igen, mai napig. Vannak hajnalok, amikor kipattan az ágyban a szemem és a kezeléseken, a gyógyszerek adagolásán gondolkodom. Végigpörgetem, hogy minden a helyén volt-e.
Ez egy maximalista hozzáállás, ami valószínűleg nagyon lefáraszt téged is.
Pontosan.
Van egy mondás, amely szerint: „ami megy, az engedjétek, ami jön, azt fogadjátok”…
Éppen most olvasok egy Füredi Júlia-könyvet a kiégésről. Most vagyok abban az időszakban, hogy valamin változtatnom kell. Kicsit belefáradtam a pörgésbe. Idén kerek évfordulót ünneplek, és sokáig szeretnék még a Minoris tagjaként dolgozni.
Ismerik egymást a dunaszerdahelyi gyermekgyógyászok, tudjátok, hogy mennyi rendelő működik a városban?
A Dunaszerdahelyi járásban huszonegyen vagyunk tudomásom szerint.
Az nem is olyan kevés.
Szerencsések vagyunk, Szlovákia-szerte, főleg a keleti régiókban nem ilyen a helyzet. Nagyon kevesen vannak, és a pediátriai társadalom is elöregedett. Szlovákiában egy gyermekgyógyász áltagéletkora hatvan év, de nyolcvanévesek is dolgoznak, sőt ügyelnek is, mert nincs helyettük senki, nincs utánpótlás. A pediátriai szak nem túl vonzó.
Vajon miért? Pedig azt gondolná az ember, hogy a gyermeked betegségét komolyabban veszed, mint a sajátodat. Ha köhögök, bemegyek a patikába, kérek valamit – viszont a gyermekem betegségénél más a folyamat: a szülők is igénylik gyermekeik megfelelő ellátását…
Ennek ellenére mégsem egy vonzó pálya.
Miben mások a mai szülők a korábbi nemzedékek szülőihöz képest? A te esetedben egy olyan életpályáról beszélünk, amely alapján tudsz tapasztalatot mondani a húsz évvel ezelőtti szülői gárdáról is. Változnak?
Nagyon türelmetlenek. Ha lebetegszik a gyerek, azt akarják, hogy már másnapra gyógyuljon meg. Csodaszert várnak tőlünk, hogy másnap már mehessen iskolába, két nap múlva pedig edzésre. Elfogyott a türelem és a józan paraszti ész, az arany középút is hiányzik. Túl sok az információ, anyukás csoportokban kérnek tanácsot, de a sok okosság közül nem találják meg a megfelelőt.
Ti azért ebben irányadók vagytok, hiszen, ha valamire rá akarok keresni a neten, a kapott eredmény nem nézi, hogy gyerekorvos, vagy sarlatán ül a gép előtt. Itt jön be a felelősség kérdése…
Ha a szülő kész elképzeléssel érkezik és esetleg nem értek vele egyet a kivizsgálás módját illetően, azt nem veszik jó néven: fogja a gyermek egészségügyi dokumentációját és orvost vált…
Nagyon nehéz úgy tanácsot adni, hogy azt a szülő mindig el is fogadja.
Azt gondolom, hogy ez most a pedagógus-társadalmat is sújtja: a szülő mindenek felett áll jelenleg. Ő szabja meg, hogy milyen iskolába járjon, milyen nyelvet válasszon. A szülőket is neveled?
Szerintem ez nem az én feladatom, csak mindig abban reménykedem, ha hozzám hozták a gyermeküket, akkor megbíznak bennem annyira, hogy hallgatnak rám és megfogadják a tanácsaimat. Ha valamivel nem értenek egyet, azt megmondják. Nálam az őszinteség van az első helyen. Sokszor visszafogottnak, ridegnek mondanak, de ez egyáltalán nincs így. Nagyon szeretem, ha jó hangulat uralkodik a rendelőben, baráti a legkör, de vannak helyzetek, amelyekben muszáj következetesnek, szigorúnak lenni. Nem szeretnék szülőt nevelni és nem is lehet, plusz ez nem az én feladatom.
Gyakorló gyerekorvosként mit tartasz a mai világ legveszélyesebb betegségének?
Rengeteg betegség létezik, amelyek felét nem is ismerem, és vannak nagyon különlegesek is. Számomra az a legveszélyesebb, amire nincs gyógymód, vagy amibe belehalnak a kisgyerekek, újszülöttek. A metabolikus, genetikai betegségeket nem is tudják diagnosztizálni. Megszületik a kisbaba, egy hónapon belül meghal, és nem tudják, mitől.
Az új generációnk nagy hányada túlsúlyos. Azzal, hogy korlátlanul hozzáférünk az élelmiszerhez és olyat fogyasztunk, amilyet… azt veszem észre, hogy súlyosodunk.
Sajnos így van. Minden ötödik gyerek betegesen kövér, minden harmadik pedig túlsúlyos – ezt a rendelőben is tapasztalom. A koronavírus-járvány után nagyon meghíztak a gyerekek. Aki hozzám jár, tudja, hogy az egyik vesszőparipám az egészséges életmód, ezen belül is főleg az étkezés – de nagyon nehéz, mert annyi csábító dolog van az élelmiszerüzletekben, a gyorséttermekben, hogy hiába mondom, hogy zöldséget és gyümölcsöt kell enni: elsősorban a szülőnek kell ebben a helyzetben példát mutatni.
Kérdés, megengedhetik-e magunknak a szülők, hogy így táplálkozzanak?
Szerintem ez nem csak a pénzről szól. Már csak nagyon kevesen főznek otthon, vagy ha főznek, akkor csak hétvégén. Azt is hiányolom, hogy a gyerekek nem ismerik a meleg étel fogalmát.
Te főzöl?
Mindennap. A férjem azzal csúfol, hogy kiskosztümben vágom a húst, alig, hogy hazajöttem. Imádok főzni, számomra kikapcsolódást jelent.
Nagyon jó dolognak tartom, hogy számos pszichológus, pszichiáter blogol, vlogol és elmondja a dolgait. Szerintem ezt nektek is el kellene kezdeni egy külön gyermekrovat keretében.
Elindítottuk a Minoris fitt mama csoportját, de nagyon elcsendesedett. Épp a minap gondoltam rá, hogy senki sem főz semmit?
Szoktunk egymással kommunikálni, hogy kinek van friss gyümölcse, zöldsége, tojása. Most picit csend van, de fel fogom éleszteni a csoportot.
Mit hozott még az elhízáson kívül a Covid?
Miután a gyerekek visszamentek a közösségbe és eltelt pár hónap, azt láttuk, hogy a légúti megbetegedések sokkal erősebb tünetekkel jelentkeztek, tovább tartottak, nehezen reagáltak a kezelésre. Például több volt a tüszős mandulagyulladás, szövődményekkel járó középfülgyulladás, tüdőgyulladás, nyaki mirigyduzzanat. Kicsit meg is voltam ijedve, hogy mi lesz ebből.
Lehet ennek az oka, hogy amíg közösségben vagyunk, közösen győzzük le ezeket a kórokozókat, azzal pedig, hogy elszigetelten éltek az emberek, ez megszűnt?
Pontosan. Van munkánk bőven, de örülünk, hogy jön a nyár: olyankor azért kevesebb a beteg gyerek, otthon vannak, kirándulnak. Várjuk már, hogy mi is egy kicsit fellélegezhessünk.
Köszönöm a beszélgetést. Sok olyan témát érintettünk, amelyeket még külön is lehetne bontogatni. Azt kívánom, hogy maradjon meg az eddigi lendületed: a kiégést nem akarom elhinni és elfogadni. További olyan éveket kívánok, amikor is Minoris teszi a dolgát: a csapatoddal és Veled az élen. Minden jót kívánok!
Köszönöm a meghívást!