Az anyák napja apropóján foglalkozzunk egy kicsit az anyákhoz köthető legalapvetőbb valós, illetve nem valós tulajdonságokkal. Ma az anyák mítoszát járjuk körbe, miközben igyekszünk megfogalmazni az anya-gyermek viszonyát is.
A második világháború után figyeltek fel a szakemberek arra, hogy az anyjuktól elszakított gyermekeknél testi, lelki és szellemi fejlődési rendellenességek tapasztalhatók. René Spitz pszichiáter szerint a visszamaradás fő oka a táplálás és az érzelmi támasz elvesztése volt. John Bowlby pszichológus elmélete szerint a csecsemő és gondozója, aki optimális körülmények között az édesanya, egy egységet alkotnak. Az anya–gyermek interakció neuronok ezreit aktiválja, miközben új agyi pályákat alakít ki. De van egy ennél korábbi tapasztalat is, mégpedig a prenatális időszak alatt a magzat megtanulja édesanyja hangját, énekét, születése után pedig felismeri azt. Egy vizsgálat kimutatta, hogy az anyai beszéd és ének nagyon rövid idő alatt csökkenti a stressz következtében megemelkedett kortizolszintet a gyermekben.
Az elmúlt húsz évben számos kutatás fókuszált az anya-gyermek kötődés különböző mintázatainak leírására, a transzgenerációs hatások vizsgálatára is, illetve a megfogalmazott kötődési minták átörökítődésének lehetőségeire. Foglalkoztunk már a kötődő, illetve a kapcsolódó neveléssel, melynek előnyei, hogy a gyerekek jobban bíznak szüleikben és magukban, jobban fejlődnek testileg, érzelmileg, intellektuálisan, függetlenebbek, felfedezőbbek, érdeklődésük őszinte és képesek az intimitásra.
Nem vagyunk mindannyian anyák, de mindannyiunk első tapasztalatai anyához köthetőek. Az első időkben rajta keresztül tanuljuk meg magunkat és a környezetünket. Ő segít érzelmeink tudatosításában, a vele való kapcsolat az egyik legfontosabb mintánk, ezért az anyaságról alkotott mítoszaink valójában mindannyiunkat érintenek.
A sok tapasztalat és elvárás mellett rengeteg olyan asszociációnk van az anyaságról, amik befolyásolják leendő vagy aktuális szülői identitásunkat. „Az anya biológiai értelemben a gyermekek világra hozója, de egy jogilag is megszerezhető státusz. Az anyaság fogalma pedig egy kulturális, társadalmi és történelmi konstruktum, nem csupán az objektív valóságot tükrözi, hanem egy kreált valóságot is, melynek építőkövei a mítoszok. Ezek Barthes (1972) definíciója szerint olyan széles körben elterjedt és elfogadott, tudattalan feltételezések, melyeknek történeti és kulturális eredete a feledés homályába vész” – írja Déri Gabriella a Mindset Pszichológia weboldalán.
Az elmúlt század elején az amerikai és nyugat-európai kultúra az anyaság romanticizált eszménykép volt: az anya az otthonlét mellett a gyerekek viselt dolgait intézi és a háztartást, amit ezer örömmel lát el.
Ez egy patriarchális rendszer boldog anya-képe azóta is él. Ám a világháborúk veszteségei miatt a jelentős demográfiai veszteség és munkaerőhiány miatt olyan anyákra lett szükség, akik a gyereknevelés mellett a termelésből is kivették a részüket, azaz a keményen, egyszerre több színtéren remekelő anya képe is rögzült. „Minden anyasággal kapcsolatban megélt negatív érzést az anya személyes kudarcaként könyvel el, az anyaság minőségét kizárólag az egyénnek, nem a rendszernek tulajdonítja” – hangsúlyozza a szerző majd hozzáteszi, hogy a média felületeinek bővülése, a virtuális tartalmak térhódítása a jó anyasággal kapcsolatos versengő mítoszoknak egyszerre adnak teret. A gyerekét magán hordozó, igény szerint szoptató, teljes szabadidejét a gyermeknevelésnek szentelő ősanya és a karrierjét fel nem adó „dolgozó nő”, a logisztikai zseni, aki a családban és a munkahelyén egyaránt sikeres, olyan ellentétes karakterek lettek, akik egymásnak feszülve, egymást kritizálva igazolják magukat.
Ennek eredménye, hogy mindegy is, melyik klubba tartozunk, nagy eséllyel élünk át bűntudatot, amit az online térben elérhető tartalmak csak tovább fokoznak.
Az anyamítosz összességében tehát inkább romboló hatású, ugyanis az örömök mellett rengeteg más és rendkívül bonyolult lélektani háttérrel érkeznek az anyák, amire mindenki más és más módokon reagál. „ Ez egy normatív krízis, melyben az újdonsült anyának meg kell küzdenie az életszakaszváltás nehézségeivel. Az első gyermekes nők anyává válása identitásuk újraszerveződésével jár. Ahogy Staneva és Wittkowski bolgár anyákkal végzett, 2013-as kutatási eredményei azt mutatják, hogy az anyasággal kapcsolatban észlelt kulturális elvárások befolyásolják a szülés utáni alkalmazkodás sikerét. Az irreális elvárásoknak jelentős hatása volt a szülés utáni emocionális jóllétre és a stresszel való megküzdés hatékonyságára. Az észlelt elvárások egy része az anyamítoszokból táplálkozik. A reklámokból kikacsintó, gyereküket boldogan pelenkázó, tökéletes külsővel rendelkező nőalakok, az anyák napján saját gyermeküktől feddésben részesülő „dolgozó nők”, a különböző öko-bio termékek reklámarcai, mind a mítoszok megtestesülései és egyben forrásai is. Nemcsak irreális, de egymásnak ellentmondó, versengő szempontokat közvetítenek. A jó anyaságért folytatott harcban az anyák önértékelése jelentősen csorbul” – hangsúlyozzák. A szülést követő stressz és az esetlegesen kialakuló depresszió viszont nem csak az anya életminőségét ronthatja, hanem a csecsemők elmaradott kognitív fejlődésének is gátat szabhat, negatív hatással lehet a gyermeki kötődés biztonságára és az egész család mentális jóllétére.
A szakértők tanácsa elsősorban, hogy lássuk tisztán saját helyzetünket. Vállaljuk az igényeinket és mérlegeljük a lehetőségeinket. Hogyha elértük a korlátainkat, akkor ne féljünk segítséget kérni és tudjuk, hogy az anyaság mítoszában meghatározott elvárások nem valósak, nem egyetemes és megingathatatlan alapigazságok. A végső kérdés pedig az, hogy valóban mi szolgálja igazán a saját és gyerekeink érdekét.