Egykori tanítványai közül sem tudta róla mindenki, hogy Fradi-drukker, azt meg talán még kevesebben, hogy heti két-három alkalommal reggeli futással indítja a napot. Futócipőjét nem csak a lakhelyéhez közeli kanális partján koptatja, hanem a szakmai konferenciáknak otthont adó nagyvárosokban is felhúzza reggelente, hogy egy kis kocogással kezdje a napot. A statisztika helyett jobban érdeklik a történések, s azt tervezi, hogy megírja a szlovákiai magyar sportélet történelmét felelevenítő könyvét. Civil a pályán rovatunkban ezúttal Simon Attila történészt, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatóját kérdeztük.
Tanár úr, történelmi feladatként kutakodjuk egy kicsit a gyermekkorában. Milyen formában került először kapcsolatba a sportokkal, ill. a szurkolással?
Alapvetően olyan családban nőttem fel, ahol nagyon fontos volt a sport és maga a szurkolás is, hiszen gyermekkoromtól kezdve a család férfi tagjai minden vasárnap meccsre mentek. Bátkában, ahol születtem, ebből álltak a hétvégék. A tévében is minden magyar vonatkozású sporteseményt figyelemmel követtünk.
Falusi gyerekként pedig nemcsak néztem a sportot, hanem minden lehetőséget kihasználtam arra, hogy magam is mozogjak.
Fociztunk, bicikliztünk, úsztunk, télen korcsolyáztunk, hokiztunk. Amikor a wimbledoni tenisztornát közvetítették, akkor teniszeztünk, amikor olimpia volt, akkor gerelyt hajítottunk, persze, csak olyan falusi módon. Szinte mindent kipróbáltunk, de mégsem váltam jó sportolóvá.
A mozgás öröme ennek ellenére a felnőtt korára is megmaradt, ha jól tudom.
Sokáig fociztam az öregfiúk csapatában. Volt egy nagyszerű csapat Szerdahelyen, remek labdarúgókkal. Én, aki nem tudok focizni, együtt játszhattam olyanokkal, akik a régi DAC-ból már kiöregedtek.
Például Audi Gyurival, Lépes Gyurival és más kiválóságokkal.
Ezt viszont két éve abbahagytam, mert nem tudtam összeegyeztetni a teendőimmel. Azóta már csak akkor focizom, ha hazalátogatok Bátkába. Ott rendszeresen összejövünk még most is a régi barátokkal. Nincs annál jobb dolog, mint azokkal rúgni a bőrt, akikkel gyerekként együtt fociztál a réten vagy az utcán. Ezen túl pedig rendszeresen járok futni és biciklizni, nyáron pedig úszom. Az aktív sportolásból ezek maradtak meg számomra.
Ha a focit nem sikerült, a futást milyen rendszerességgel tudja beiktatni a hétköznapjaiba?
Lehetőség szerint heti három alkalommal. Kint lakom Balázsfa-Kolónián, a „világ végén”. Közel a kanális part, oda járok. Reggel szeretek futni, munka előtt. Felkelek inkább hat órakor, kocogok nagyjából fél órát, és jobban bírom az egész napos terhelést. Nem hallgatok közben zenét, jobban szeretem a természet hangját. Ülő munkát végzek, ezért fontos, hogy ez a két-három alkalom meglegyen. Nyáron néha megelégszem a heti egyszeri futással is, a többit a kerti munkával és biciklizéssel pótolom.
Gyakorta megesik, hogy a munkája miatt napokra el kell utaznia otthonról. Az ilyen esetekben sem marad el a mozgás?
Ilyenkor viszem magammal a futócipőmet. Idén már futottam Budapesten, Prágában, Münchenben. Szintén reggel, még a konferencia kezdete előtt futok egyet. Egész más szemszögből ismertem meg így ezeket a városokat, mintha tömegközlekedési eszközzel mentem volna végig rajtuk. Münchenben az Isar partjáról szemlélni az ébredő várost futás közben nagyon jó dolog. Németország más városaiban is futottam már, ott valóban nagyon jól kiépített útvonalak vannak mind a futók, mind a kerékpárosok részére. Nálunk ez még ennyire nem megoldott.
Pár évvel ezelőtt a pozsonyi vonaton találkoztunk. Biciklivel szállt fel, és ha jól emlékszem, épp egy németországi túráról tért haza. Gyakran bevállal ilyen hosszú kerékpárutakat?
A biciklizés mindig is az én sporttevékenységeim repertoárjához tartozott. Amikor fiatal házas voltam, a szintén pedagógus feleségemmel gyakran két keréken jutottunk el egy-egy magyarországi továbbképzésre, nyári táborba. Társas utazásra abban az időben még nem futotta, így kötöttük össze a kellemest a hasznossal. Biciklivel voltunk például Szegeden, Pécsett és Balatonon is.
Mikor megszülettek a gyerekeink, ezek a hosszú túrák elmaradtak vagy lerövidültek,
de mivel sok szépet hallottam a Duna menti kerékpárútról, ezért nemrég valóban kipróbáltuk annak egyik szakaszát. Nagyon szeretem Németországot és a német kultúrát, ezért esett a választásunk a folyó felső szakaszára. Egyhetes túrán voltunk, napi 50-60 kilométeres távokra osztottuk be az erőnket, közben megnéztük azokat a városokat, melyek mellett elhalad a bicikliút.
Milyen kapcsolatban áll a téli sportokkal?
A téli sportok iránti érdeklődés szintén a gyerekkoromból ered. Amint lehetett, mentünk ki csúszkálni, hokizni. Síelni is tudok a magam módján, rendszeresen járunk is a családdal. Azt gondolom, hogy évente legalább egyszer jó és szükséges is a hegyekben lenni. Még a levegő is más ott, mint az itthoni. Korcsolyázni is szeretek,
a Balázsfa melletti tőzeggödör a személyes kedvenc helyem.
Az az én privát tavam, mert nem sokan járnak ki. Amint befagy, körözök rajta egy kicsit. A műjégpályát viszont nem szeretem. Ahol sokan vannak, meg szól a zene, az nem az én világom.
Ugyanez vonatkozik a szurkolói énjére is?
Individualista szurkoló vagyok. Nem szeretem a tömeget. Kifejezetten irritál, mikor azt mondja a szurkolótábor, hogy „Ki nem ugrál, büdös román” vagy hasonlók. Egyrészt, aki ilyet mond, az önmagát minősíti, másrészt pedig, én döntöm el, hogy mikor ugrálok. Ha ki is megyek futballmeccsre, akkor félre állok a kemény magtól. Engem a foci érdekel, nem a körítés.
Jár DAC-meccsekre?
Bár szurkolok, hogy a DAC-projekt sikeres legyen, de nem járok gyakran, mert nem vagyok DAC-fan és a szlovák bajnokság sohasem érdekelt. Ha már focit nézek, akkor jobbat nézek a tévében, ha meg kimegyek meccsre, akkor inkább a balázsfai csapat mérkőzésére, mert a falusi focit őszintébbnek érzem. Persze, ott sem magas a színvonal, de egy kis faluban egy-egy meccs mindig ünnep a maga módján.
Ha külföldi foci, akkor kik a kedvencek?
Az angol focit szeretem. A Liverpoolnak szurkolok, de szívesen megnézem a Tottenham vagy a Manchester City meccseit is, mert ők is jó támadó focit játszanak. A szimpátia jóval korábban alakult ki, de a tévében csak nagyjából tíz éve tudom rendszeresen követni az angol bajnokságot. A Liverpoolt már volt szerencsém élőben látni, a meccseit rendszeresen követem a tévében is, de
már elég öreg vagyok ahhoz, hogy akkor is jól aludjak, ha a kedvenc csapatom kikap, és tudom, az életem attól sem változik meg, ha győz.
A vébén szívesen megnéznék egy brazil-angol döntőt, de azt sem bánnám, ha a végén Messi emelné a magasba a trófeát. Sose szurkoltam az argentinoknak, de ő nagyon megérdemelné, hogy világbajnok legyen.
És ha magyar foci?
Ferencváros. A mi gyerekkorunkban még nem szurkoltunk külföldi csapatoknak, csak a magyaroknak. Nem volt Barcelona és Real Madrid, csak Fradi és Újpest. Én a bátyámmal együtt fradista voltam. Ami akkor problémát okozott, mert édesapám Dózsa-drukker volt, a tanáraim zöme pedig az MTK-nak szurkolt.
Természetesen a magyar válogatottnak is szurkolok.
Régebben voltam jó néhány meccsén, amelyek közül az 1986-os magyar-brazil legemlékezetesebb, de ma már elhomályosítják a szenvedélyt a magyar focit körülvevő dolgok. Korrupció, állami beavatkozás, a fekete pólós szurkolók stb. Ezek engem taszítanak.
Régebbről tudom, hogy nem érdeklik a foci körüli statisztikák és számadatok. Inkább egy-egy konkrét téma kifejtése köti le a figyelmét a sportcikkek vagy ilyen jellegű írások közül.
Úgy látom, a mai kommentátorok a focihoz keveset értenek, s ezt az internetről amúgy mindenki számára könnyen elérhető statisztikák sorolásával kompenzálják. Engem ez nem köt le, s teljesen feleslegesnek tartom. Az a típusú sportkönyv, melyben egy korábbi világbajnokság eredményeit összegzik, engem nem hoz lázba. Bár nagyon szeretem azt a stílust, ahogy Gazdag József közelít a világ felé, noha ő is a statisztikák megszállottja. Rendszeresen hallgatom őt a Pátria Rádió Rangadójában, és olvastam az Egy futballfüggő naplójából című novelláskötetét.
Szeretem azokat az írókat, akik a szépirodalom felől közelítenek a sporthoz.
Esterházy Péternek, Sajó Lászlónak és Szegedi Péternek is nagyon kedvelem a sport témájú írásait. A napokban pedig Csepelyi Adrienn Belemenés című futballkönyvét vettem meg.
Történészként, tankönyvszerzőként nem gondolkodott még azon, hogy kiadjon egy olyan gyűjteményt, amely összegzi a szlovákiai magyarok sportmúltját?
Nem titkolom, vannak ilyen ambícióim. A két világháború közti időszakot kutatva gyakran eszmélek rá arra, hogy milyen aranykorszaka volt ez a kor az itteni sportéletnek. Sok anyagot összegyűjtöttem már erről. Mindig azt szoktam mondani, hogy majd ha egyszer öreg leszek, és fenn ülök a szőlőhegyen, akkor megírom a szlovákiai magyar labdarúgás korabeli történetét. Ha nem is pontosan azt, de biztos, hogy fogok majd írni egy sporttörténeti tanulmányt arról a korszakról.