FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Jövő év február 1-jén lesz 22 éve annak, hogy Civil a pályán rovatunk idei utolsó vendége elfoglalta a Kodály Zoltán Alapiskola igazgatói székét. Azt mondja, hiába van több mint két évtizednyi iskolavezetői tapasztalata, a munkába nem tud beleunni, mert ezen a pályán nap mint nap új kihívásokkal találkozik az ember. A koronavírussal ugyan nem számolt, ennek ellenére is mindig van mibe belekezdeni, mindig lehet valami újat csinálni. Ahhoz, hogy az elképzeléseit meg is tudja valósítani, a mentális erő mellett legalább annyira fontosnak tartja a fizikai erőnlétet. Ennek pedig rendszeres aktivitásainak köszönhetően nincs híján. Ibolya Olivérrel beszélgettünk.
Igazgató úr, az a hír járja, hogy a katedra mellett legalább olyan otthonosan érzi magát a futballpályán is. Egy igazi focibolond pedagógussal állunk szemben?
Tény, hogy amióta az eszemet tudom, azóta sportolok. Édesapám már óvodás korom óta hordott magával a focipályára. Talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy tulajdonképpen a futballpályán nőttem fel. Bár az első gyermekkori élményem ennek némileg ellent mond. Emlékszem, négy-ötéves koromban a pálya közepén rajzolgattam, amikor apám odaszólt, hogy nem megyek-e a labdáért. Azt válaszoltam neki, hogy nem, mert az túl messzire gurult.
Valahonnan innen indultam, aztán mégis végigfociztam minden korosztályt, mellette pedig még futóversenyekre is jártam. Sok helyen, különböző osztályokban rúgtam a bőrt. Ógyallán például a másodosztályban is fociztam, majd később, az egyetemi éveim alatt harmadvonalbeli labdarúgó voltam.
Utána jött a szerelem, megismertem a feleségem, családi fészket raktunk, és a magasabb szintű futballt abbahagytam, de a Dunaszerdahelyi járásban továbbra is több csapatban futballoztam. Az évek múlásával pedig jöttek az öregfiú-csapatok. Utolsóként a STAVRECO gárdájánál voltam. Először játékosként, majd csapatvezetőként, és nagyon büszke vagyok rá, hogy több alkalommal is sikerült megnyernünk a bajnokságot.
A regionális sporthíreket böngészve találkoztam már a nevével az asztaliteniszről szóló hírek közt is. Ezek szerint a labdát nem csak lábbal bűvöli, hanem pingpongütővel is jól irányítja?
A pingpong szintén az életem része volt egy ideig, és egy évtizede már, hogy ismét azzá vált. Gyermekkoromban a nagybátyám volt az edzőm. Diákként ebben a sportágban több kerületi bajnokságon is sikeresen szerepeltem, későbbi válogatott játékost is sikerült legyőznöm. A pingpongot 12 éves koromig űztem, aztán abbamaradt, viszont mintegy tíz éve újból elkezdtem játszani. Gyakorlatilag 30 év után folytattam.
Jelenleg a bögellői csapat tagjaként ütöm a labdát. Nagyon jól érzem ott magam. Egyik csapattársammal, barátommal, Török Józsival játszom a párost, így létrejön a Török-Ibolya párosítás. Véletlen vagy sem, de édesanyám leánykori neve is ez volt: Török Ibolya.
Csak azt sajnálom, hogy a járvány miatt most nem játszhatunk. Az ősszel volt még egy bajnoki meccsünk, azóta semmi. Hasonlóképp vagyunk most a lábtenisszel is.
Lábtenisz?
Ez is már megy egy jó ideje. Egy baráti társasággal kezdtük el ezt az újszerű labdajátékot. Évente különböző tornákra járunk. Öröm játszani, mert közben rendkívül ki tud kapcsolni az ember, és nagyon jól átmozgat.
Az állóképességemmel egyébként sincs problémám. Igazán jó kondiban érzem magam.
Bár lábteniszezni is csak egyszer volt alkalmam az ősszel a járvány miatt, de otthoni tornával naponta igyekszem pótolni a kiesést. Ha a napi teendőim nem kívánják meg, hogy autóval jöjjek be az iskolába, akkor gyalog járok be. Ez a házunktól számítva oda-vissza mintegy négy-öt kilométeres távot tesz ki.
Az eddig felsoroltak alapján úgy érzem, közelebb állnak Önhöz a csapatsportok, mint az egyéni sportágak.
A már említett futóversenyek mellett sakkban is indultam az iskolabajnokságban, de ezeket az egyéni sportokat leszámítva inkább csapatjátékosnak érzem magam. Úgy gondolom, a sport nyújtotta sikerélmény sokkal intenzívebben átélhető, ha azt csapatban éri el az ember, mintha csak egymaga örülne.
Ezt már 25 éve is megtapasztalhattam, amikor a dunaszerdahelyi iskolai alkalmazottak futballcsapatával Belgiumban megnyertük az Európa-bajnokságot. Nagyon nagy élmény volt.
Terveztük, hogy ennek emlékére idén szervezünk egy nagyszabású ünnepséget, de sajnos a koronavírus miatt ezt is el kellett halasztani. Tanítani is sokkal könnyebb és hatékonyabb a tantermi közösségben, mint online az internet segítségével. Ezt nemcsak mi pedagógusok mondjuk, hanem a diákjaink is.
Milyen viszonyt ápol a téli sportokkal?
Diákkoromban minden évben korcsolyáztunk, hokiztunk. Örsújfalu mellett – ahonnan származom – volt egy holtága a Dunának, ahová telente rendszeresen jártunk ütni a korongot. Az éghajlatváltozás miatt manapság már ritkábban jutunk el korcsolyázni, a síelés viszont rendszeres.
Évente legalább egyszer, néha kétszer is járunk a hegyekbe. Vagy az iskolából a gyerekekkel vagy a családdal.
Minden évben szervezünk az iskola alkalmazottainak és családtagjainak egy közös sítábort a tavaszi szünetben. Nevezhetjük ezt csapatépítő tréningnek is. Nagyjából ötvenen-hetvenen szoktunk összejönni. A csapat egy része síel, a másik fele általában túrázik. A lényeg a hideg levegőn való mozgás, és hogy mindenki jól érezze magát.
Most is azért rekedt kissé a hangja, mert sokat mozgott kint ebben a nyirkos őszi időben?
Ez a hang igazából a magyar-izlandi meccs alatti szurkolás eredménye. Fantasztikus érzés, hogy a magyar válogatott ismét kijutott az Európa-bajnokságra. A négy évvel ezelőtti tapasztalatból kiindulva most is bíztam benne, hogy Izland ellen a végén rúgjuk a gólt, gólokat. Szerencsére így is lett. Amikor Szoboszlai meglódult a kapu felé, már ugrálva kiabáltam, hogy rúgja már rá. Azt az eufóriát, ami utána úrrá lett rajtam, nehéz szavakba önteni. Ezt a mérkőzést otthon, családi körben izgultam végig, de nagyon sokszor szurkolunk baráti társaságban. Az Eb-selejtezők alatt ott voltam Nagyszombatban a szlovák-magyar meccsen, majd a pesti visszavágón is.
Az első futballélményeim a ´78-as világbajnoksághoz fűződnek. Csapó Károly argentinok ellen lőtt gólját soha nem fogom elfelejteni. Ahogy Nyilasi és Törőcsik játékát sem. Majd következett a ´82-es, és a ´86-os vébé.
Számomra akkor teljesen természetes volt, hogy minden világversenyen ott a magyar válogatott, de a fiaim számára ez az érzés már sajnos nem adatott meg. Ezért is örülök, hogy négy éve is, és most is kijutottunk a kontinenstornára. 2016-ban a Klikk-out szervezésében valósult meg a Habos Napok nevű akció, melyre egy fantasztikus rendezvénykényként emlékszem vissza. A szurkolás által kiváltott eufóriát ott igazán volt alkalmunk átélni. Nagyon örülnék, ha jövőre megismételnénk a négy évvel ezelőtti eseményeket.
Ha megnyerné a lottóötöst, de a nyereményt csak azzal a feltétellel fizetnék ki, hogy azt a sport valamilyen szintű támogatására fordíthatja, akkor mire költené a pénzt?
Hogy kicsit haza beszéljek, első lépésként a szülőfalumban építenék egy stadiont, és összeraknék ott egy ütőképes focicsapatot. Dunaszerdahelyen támogatnám a különböző sportágakat.
A birkózóklub nálunk tartja az edzéseit, nekik mindenképp adnék a nyereményből. Hatalmas sikereket érnek el, az ország egyik legjobb birkózóklubja.
Ezen kívül asztalokat, ütőket vásárolnék a pingpongozóknak. Ha még maradna pénzem, akkor a csallóközi fiatal magyar focistákat támogatnám, hogy ők alkossák a DAC utánpótlását, majd későbbi csapatát.