Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek a szerző gyűjteménye.
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”
A fenti idézet a Miatyánk, vagyis az Úr imádsága egyik kulcsfontosságú mondata, amely Máté evangéliuma 6. fejezetének 11. versében található. A „kenyér” itt nemcsak az élelmet, hanem az élethez szükséges összes alapvető dolgot képviseli. Isten gondviselésére utal, kérve a fizikai és lelki szükségletek megadását a jelenre, bízva a jövőbeli támogatásban. A kenyér azonban az egyik legalapvetőbb élelmiszerünk is, amely lisztből, vízből, sóból és általában valamilyen kelesztőanyagból, élesztőből vagy kovászból készül. A kenyér minősége viszont a társadalom egyik fokmérője is lehet.
A gabonát a malomban lisztté őrlik, a lisztet pedig a pékségbe szállítják, ahol kenyeret sütnek belőle. Ez az eljárás nem egy újkeletű dolog, hiszen mind malommal, mind pékséggel már évszázadokkal ezelőtt is találkozhattunk tájainkon. 1976-ig a Dunaszerdahelyi járásban öt nagyobb és 22 helyi kispékség látta el kenyérrel és péksüteménnyel a lakosságot. Idén lesz azonban pontosan ötven éve, hogy 1976. augusztus 1-jén sütötték a lakosság számára az első kenyeret az újonnan épült gépesített pékségben Dunaszerdahelyen. A pékség, melyhez egy cukrászkollektíva is tartozott, a nyitrai székhelyű Nyugat-szlovákiai Sütödék nemzeti vállalat (Západoslovenské pekárne, národný podnik Nitra) komáromi üzemének dunaszerdahelyi részlegeként épült a Karcsai úton, a régi gőzkemencés pékség utódjaként.
– Jó napot, ez itt a pékség? – Nem, ez a kenyérgyár! – hangzott el annak idején egy városi legenda szerint. Az 1976-ban átadott dunaszerdahelyi sütőipari üzem ugyanis szakított az addig ismert pékségek paramétereivel, és nagybani sütésre rendezkedett be.
A 2. világháború után a sütőipar alapjainak lerakása az országban kisebb-nagyobb magánpékségek 1948 utáni államosításával kezdődött. Ezt követte az iparágazat szocializálódása, melynek keretében az egyes pékségeket összevonták, majd régiónként ipari jellegű pékségek épültek. Az elsőt 1956-ban adták át Pozsonyban. Ezekre a teljesen gépesített péküzemekre a múlt rendszerben gyárként tekintettek, innen a „kenyérgyár” kifejezés. A kenyérgyárak a „Mlyny a pekárne” (Malmok és pékségek) tröszthöz tartoztak. A tröszt nemzeti vállalatai a szocialista Csehszlovákia kulcsfontosságú állami üzemei voltak, amelyek liszt és pékáruk előállítását végezték az ország különböző régióiban. A Nyugat-szlovákiai Sütőipari Vállalat központja Nyitrán volt, a vállalat alá pedig több fióküzem tartozott, így a dunaszerdahelyi is.
Tudtad? A Dunaszerdahelyi járás péküzemét a nyitrai székhelyű Nyugat-szlovákiai Sütőipari Vállalat és a járási szervek megállapodása alapján, ún. KGST-beruházásként a budapesti ÉLGÉP és a salgótarjáni NOTÉV építővállalatok kezdték el építeni 1974-ben.
*ÉLGÉP = Élelmiszeripari Gépgyár és Szerelő Vállalat, Budapest
*NOTÉV = Nógrád Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, Salgótarján
A gépeket és gépsorokat a Technoexport csehszlovák, ipari létesítmények exportjával foglalkozó vállalaton keresztül, részben a Magyar Népköztársaságból, részben pedig a Német Demokratikus Köztársaságból szállították. Az építkezéshez szükséges anyagokat a nyitrai péküzem biztosította. A gyár 24 hónap alatt készült el 85 millió korona összköltséggel, és 1976 júliusában adták át rendeltetésének. A gyár mellett a Járási Építőipari Vállalat nagymegyeri részlegének dolgozói szállítóközpontot is építettek – a Szabad Földműves 1977. 02. 28-án kelt cikkéből tallózva. Az első próbasütésre 1976 áprilisában került sor, az ipari termelés pedig augusztus 1-jén indult. A folyamatos tésztakészítő és az adagoló-formázó egység magyar, a kemence NDK-beli, a réteskészítő NSZK gyártmány volt. A tervek szerint ennek az üzemnek kellet volna ellátnia Pozsonytól Komáromig az egész Csallóközt, illetve a Galántai járás egy részét.
Többször jártunk már a Karcsai úton, hiszen városunk ipari negyedében vállalat vállalatot követ.
Ezúttal a dolgozó nép talán legfontosabb termékét, árucikkét előállító üzemről lesz szó, amely üzem anno a mindennapi kenyerünket adta, s nem mellesleg napjainkban is létezik! Persze a rendszerváltás után megszaporodtak a pékségek a városban, ízvilágában egyik-másik bizonyára felül is múlta a Karcsai útit, de történelmében nehezen! Emlékszem például arra az egykori, a nagy útkereszteződés sarkán álló magánpékségre, ahol mindig mennyei volt a kifli.
Az „állami” kifli mellett, szinte felüdülést jelentett, hogy másfajtát is lehet kapni. Nem pozsonyi kiflit, szerdahelyit.
Vasárnaponként este 5 után kezdték a sütést, a nyolcadik emeletről érezni lehetett, majd a pék kiáltott egy nagyot – talán megsütötte őt a forró tepsi? „Kééész!” Kötelező volt lemenni, vártuk mikor nyit ki a bolt, néha pedig az ablakon keresztül árultak. Legjobban a sós fonottat szerettem, az tényleg olyan sós volt, hogy „begedózott” tőle az ember. Sós és köménymagos. Kakaós csigájuk is sült, ahogy melegen ettem, összekentem vele az arcom. De térjünk vissza mégis a kiflire. Tízet szoktunk venni, ami lent a Grundon rendszerint el is fogyott. Csak úgy pusztán a semmivel. Ropogós volt, most is érzem a számban, ahogy leírom.
„Ahogy leírom” – pedig semmi szenzációsat nem írok, csakis az igazat. Szóval, volt és van is Dunaszerdahelyen egy kenyérgyár, ami „A kenyérgyár” volt anno!
Itt születtek az „állami kiflik”. A gyárat magyarországi munkások építették, magyar és kelet-német gépsorokból került ki a mi mindennapi kenyerünk. Merthogy eltelt néhány esztendő, s mivel megszoktuk a maszek kifli ízét, visszatértünk az „államira”. Kicsit személyes büszkeség, hogy a pékség „születése” szerint egyidős velem, akár az ikertestvérem is lehetne, mindössze húsz nap van köztünk. Gyerekkoromban, amikor édesanyám elvitt magával az Isterbe, akkor találkoztam vele először. Illatos találkozás volt. Elképzeltem, ahogy a hatalmas csarnokban a pékek gyúrják a tésztát, ám édesanyám közbevágott: „Nem gyúrják, mindent a gépek csinálnak helyettük! Ez egy gyár, fiam, a kenyérgyár!” – velem együtt 5-6 éves volt csupán akkor.
Nehéz, de megbecsült szakma volt a pékmesterség. Ezt akkor tudatosítottam igazán, amikor 1987 januárjában az évszázad havazásakor kiürültek a boltok…
Nehéz, de megbecsült szakma volt. Nem csoda, hiszen annak idején a pékek talán még nem is álmodtak a munkájukat könnyítő gépekről, viszont finom kenyeret sütöttek. Zsákokban, a vállukon cipelték, kézzel szitálták a lisztet, kézzel kovászoltak, dagasztottak, formáztak, s végül sütőlapáttal vetették a kemencébe a kenyeret. Amikor kisült, kerékpáron vagy szekéren szállították, s többnyire maguk a pékek, illetve a kispékségek alkalmazottai árusították a kenyeret. Vitathatatlan, a kézzel dagasztott kenyérnek más az íze, ezt a legtökéletesebb gép sem tudja pótolni. A kemencét valaha fával fűtötték, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a kenyér foszlós bélű, ropogós héjú és különleges illatú volt. Viszont nem mindig és nem mindenkinek jutott ebből a finom kenyércsodából…
Szóval ’87 januárja. Bizonyára emlékeztek még az évszázad havazására.
Apámat a vasút hívta be, mi pedig egyedül maradtunk otthon, anyu, a kishúgom, meg én. A kenyerünk mind elfogyott. Nagyapám kerekedett fel körülnézni az üzletekben, de nem volt szállítás. Nincs kenyér! – jött szólni, majd gondolt egyet. – Kimegyek a Karcsai útra, jössz velem, kisunokám? – erre az ajánlatra nem lehetett nemet mondani. Kigyalogoltunk. Életemben nem láttam még annyi havat! Eltartott egy ideig, de szereztünk kenyeret, a pékek, akik régen is a „kakasokat keltették”, bent voltak a gyárban, és sütöttek. Viszont a szállítók moccanni is alig bírtak. Évekkel ezelőtt, amikor összeszedtem gondolataimat ehhez a sorozathoz, azon gondolkodtam, vajon mi lett a neve napjainkban a szerdahelyi kenyérgyárnak? Törtem a fejem, de csak nem bírtam rájönni, mire a kenyértartóból kikandikál egy zacskó, rajta pedig a pékség logója. Teringettét, hát Danubia!
„Új kenyérgyár – sok fiatallal” – ez volt a címe a Szabad Földműves írásának 1977 januárjában. Most pedig merüljünk el a dunaszerdahelyi péküzem nem éppen sikeres történetében, a korabeli sajtó szemével.
A dunaszerdahelyi kenyérgyár paramétereit tekintve napjainkban is az egyik legnagyobb péküzem a régióban. A Danubia Rt.-t ebben az előkelő versengésben két másik péküzem biztosan megelőzi, mindkettő dunaszerdahelyi! Az egyik egy helyi családé, a másik egy nemzetközi vállalaté. 1977-et írtunk, amikor a néhány hónapja működő kenyérgyárból kiszivárogtak az első adatok. Ahogy minden kezdet nehéz, a Nyugat-Szlovákiai Sütőipari Vállalat dunaszerdahelyi üzemének is szembe kellett néznie a pozitívumokkal és a negatívumokkal egyaránt. A kenyérgyár igazgatója ebben az időben Horváth István volt.
„A gyárban gyors, termelékeny, automatikus gépek végzik a kenyér sütését, illetve gyártását. A pékek munkája könnyebb lett, hiszen a nehéz fizikai munkát már gépek végzik. A liszt tárolására 24 tartály szolgál. Az udvaron lévő 12 darab tartályba három vagon liszt fér, a bentiekbe pedig 30 vagon nyersanyag. Innen indul el a munkafolyamat, hogy a készáru, a friss kenyér, kifli, péksütemény stb. a kemencékből kikerülve eljusson a járás összes üzletébe. A nyersanyag automatikusan a lisztmanipulációs központba kerül, majd onnan a folyamatos kovászkészítő részlegre, ahol az osztó, formázó, dagasztó gépek végzik el az egyes munkálatokat. A BN-50-es automatikus kenyérkészítő vonal 220-230 mázsa kenyeret képes gyártani naponta. A kenyér sütésére B-50-es és B-40-es kemencék szolgálnak. A kemencéket mazut nyersolajjal fűtik az egyes kenyérfajtáknak megfelelő hőfokra. Magyar gyártmányú mérlegsorok és gépek szolgálnak a különböző formájú és nagyságú kiflik, péksütemények készítésére. A gyár napi 16 óra alatt 38 tonna péktermék termelésére képes. A lisztet a pozsonyi, a pöstyéni, a szenci és a diószegi malomból kapják. A négyfajta kenyéren kívül a gyár alkalmazottai 30 féle péksüteményt, kiflit stb. gyártanak és szállítanak az üzletekbe. Egyelőre az üzem kapacitása csak 40 százalékban van kihasználva. Ennek oka elsősorban az, hogy járás területén a nemzeti bizottságok és a szövetkezetek mellett kispékségek működnek. Az állami kispékségeket, a dunaszerdahelyit, a somorjait, az úszorit, a nagymegyerit és a bősit átvette a gyár, amely most még csak 120 mázsa kenyeret gyárt naponta, holott kétszer ennyire is képes lenne. Ezt a mennyiséget egyelőre a kisüzemek sütik és szállítják a megrendelőknek…” – Szabad Földműves, 1977. 02. 26.
Ám hiába épült fel a kenyérgyár, a dunaszerdahelyi élelmiszerüzletek kenyerespolcai gyakran üresen maradtak, s mire mégis megérkezett a frissnek nevezett kenyér, a vásárlók azon bosszankodtak, hogy kihűlt, nem puha, nincs jó formája, lapos stb. Gond volt a logisztikával, de magával a sütéssel is, a gépek nem voltak képesek arra, amire a kézműves pékségek. Mert a kispékségek továbbra finom kenyeret sütöttek, ráadásul még meleg volt, amikor megérkezett az üzletekbe. Ez az állapot még évekig fennállt, vagyis az elmélet nem követte a gyakorlatot. Ennek oka a technológiában rejlett, amit „íróasztal mögött fektettek papírra”. Persze a felelősöket az alkalmazottak és főleg a vezetők között keresték. A „házi” kenyérnek nem volt párja, s ha jobban belegondolok, ez a mai napig sem változott. Ki ne hallott volna már a karcsai vagy a patonyi kenyérről!? Egy év elteltével „Rajtuk a járás szeme” címmel az ÚjSzó tudósított a kenyérgyár tapasztalatairól. Eszerint „szív is kell a jó kenyér sütéséhez”.
„Egy év telt el azóta, hogy Dunaszerdahelyen üzembe helyezték az új kenyérgyárat. A korszerű gépsorokkal felszerelt nagyüzem ezzel átvette a járás kis péküzemeinek szerepét, amelyek – bár kedvezőtlen feltételek között dolgoztak – jó minőségű kenyérrel látták el a lakosságot. Nem kis feladat várt tehát az új kenyérgyár pékmestereire, akiknek már az első naptól kezdve bizonyítaniuk kellett felkészültségüket, annál is inkább, mert a környék néhány kisüzemében továbbra is sütötték a tájegység hagyományos ízeinek megfelelő házi kenyeret. Nem titok, a beinduló kenyérgyár első próbálkozásaival nem tudott lépest tartani a „versenyben”, többször előfordult, hogy keletlen-sütetlen állapotban szállították kenyerüket az élelmiszerboltokba. Ezzel szemben a kispékségek jó minőségű kenyeret sütöttek, de mennyiségileg a fogyasztók igényeit távolról sem tudták kielégíteni. A Jednota boltjaiban mindig van kenyér – hangoztatták a vásárlók –, de az nem olyan, mint a kisüzemeké. Hamar szárad, megsavanyodik, ezért nem tárolható. Ez a magyarázata, hogy olykor-olykor a boltvezetők sok kenyeret küldtek vissza a gyárba…” – ÚjSzó, 1977. 08. 10.
Fogadkoztak, szabadkoztak, mindent elkövetnek, hogy a gyárból csak jó minőségű kenyér kerül majd ki. Létszám és szakemberhiányra panaszkodtak, s hogy a szállításhoz kevés a gépkocsivezető. A rendszer „katonái” mindent elkövettek, hogy „megszerettessék” a lakossággal a kenyérgyár termékeit. Szó szerint mindent! A járás politikai és közigazgatási szervei határozatot hoztak a „kedvezőtlen higiéniai feltételek között termelő” kispékségek megszüntetésére. Ezt persze nem mindenütt fogadták kitörő lelkesedéssel. Azzal érveltek, hogy a csallóközi ember a széles, nagykaréjú kenyérhez szokott, ezzel fogyasztotta házi kolbászát, szalonnáját. A tradíció és az ideológia nehezen fért meg egymás mellett.
Nyilván nem sikerült minden egyes falusi, szövetkezeti pékséget bezáratni, s ha szóba került a gyári kenyér minősége, a nyolcvanas években is maradt viszonyítási lehetősége a lakosságnak.
A gyár igazgatója 1980-tól Nagy József volt, aki szerint a kispékségek mennyiségbelileg ugyan nem jelentettek konkurenciát a kenyérgyárnak, minőségileg viszont igen. A kispékségekben a liszt, a tészta kis „csészékben” kel, a kenyérgyárban hatalmas tartályokban. A gyárban előreprogramozott a technológia, ami azt jelenti, hogy bizonyos mennyiségű liszthez meghatározott mennyiségű víz, élesztő kerül, s előre kiszámított a tészta kelési ideje. A technológiát befolyásolni, változtatni – menet közben nem lehet. Nem lehet alkalmazkodni a liszt minőségéhez, a kelési időhöz. Menetrend szerint folyik minden. A kispékségben a pék a „csészéből” kiemel egy marék lisztet, s tapasztalata, szakértelme alapján adagolja a vizet, élesztőt. Ha úgy látja jónak, 10-20 perccel tovább keleszti a tésztát – amíg a kellő minőséget el nem éri.
A gyárban alig volt dagasztás, kidolgozás. Nem úgy, mint ahol a mester tíz ujjával még jól meggyúrja minden egyes kenyér tésztáját.
A gyári kenyereknek leginkább ez a kézi megmunkálás hiányzott. De képzeljük csak el, hány pékmesterre lett volna szükség, hogy a napi 13-14 ezer kg fehér, 3-4 ezer kg barna kenyeret egyenként kidolgozzák? Maradt hát a gép, amely természetéből adódóan érzéketlen, szívtelenül dolgozott. A kenyérkészítésnél pedig ez a legfontosabb. A pékség összlétszáma 1984-ben 126 fő volt. A dunaszerdahelyi kenyér a kenyérgyári kenyerek között is az egyik legjobb minősítést kapta. Sőt! Tizenkét nagy péküzem versenyében ők lettek az elsők. Lehetőségeikhez mérten megtettek mindent a színvonaltartás érdekében: viszont csodákra ők sem voltak képesek… – A Hét, 1984. 08. 31-én kelt „A kenyérgyári kenyér” c. írása alapján. Horváth István, a dunaszerdahelyi kenyérgyár korábbi igazgatójának „vallomása” ugyanebben az évben, szintén a Csemadok hetilapjában jelent meg. Horváth akkoriban a légi efsz pékségének vezetője volt.
„Hogyan kell kenyeret sütni? Hát szenvedéllyel, szívvel, szeretettel. Mert kenyeret sütni másféleképpen nem szabad. De erre mondhatná, könnyű nekem, kis pékségben dolgozom, a magam ura vagyok. Dolgoztam én hosszú éveken keresztül kenyérgyárban is. Sőt, tudja mit mondok magának? Én voltam a kenyérgyár igazgatója. És még azt is mondom, én voltam az, aki a járásban megszüntettem a kispékségeket. Átkoztak érte? Átkoztak. De nekem a gyárban kihasználatlanul állt a szalag, nem volt munka, a munkásoknak nem tudtam fizetni, elkóborolt mellőlem mindegyik. A kenyér, amit sütöttünk, olyan volt, hogy hadd ne jellemezzem. És most azt mondom, nyissanak minél több kis pékséget. Megadva a kenyérsütésnek a módját, méltóságát, amire a kenyérgyárban nincs mindig lehetőség. Most már büszkén mondhatom: az kenyér, ami a kezemből kikerül. Kenyér, amiért sorban állnak az emberek, amiért eljönnek messzi falukból. Kenyér: hat napig ehető marad, nem morzsálódik friss, omlós, ropogós, jóízű. Tudja, miért jöttem el a kenyérgyárból? Azért, mert azt mondtam: az én kezem munkáját ne szidja senki! Ott a körülmények miatt nem tudtam jobb minőséget elérni. S ezt az elvemet tartani akartam. Hívtak vissza kenyérgyár-igazgatónak, de elutasítottam az ajánlatot. S a falu, a szövetkezeti tagok, a környék ennek örül…” – A HÉT, 1984. 05. 11.
Aki megélte a múlt rendszer árnyait, pontosan tudja, az ilyen „igaz vallomásokkal” ugyancsak csínyán kellett bánni, hiszen hamar osztályellenségnek titulálták azt, aki a magas funkcióban lévő elvtársak szava ellen szólt.
Pedig azok szintén „bort ittak és vizet prédikáltak”. A nagy káder-tivornyák alkalmával „házi kenyér” feküdt az asztalukon, majd az emelvényen való szónoklat közben az egyszerű embert ugyanezért elmarasztalták. Apámnak egy másik helyen szintén „befogták a száját”! „Ne ugráljon, Bögi elvtárs, tudja, hogy a fia iskolaválasztás előtt áll, s ha olyat választ, mi majd odahatunk és eldöntjük, felveszik-e” Öt kettessel végeztem nyolcadikban! Nos, kb. ilyen volt a kenyérgyár története is a rendszerváltás előtt. Bár igyekezetük valóban megsüvegelendő volt, édesanyám gyakran panaszkodott. Az elejtett kenyérdarabkát mégis megcsókolta, s keresztet rajzolt az „állami” kenyérre, mielőtt megszelte. Máskor viszont meleg kenyeret vittem haza, talán éppen kenyérgyári kenyeret? A gyürke már útközben elfogyott, otthon zsírral kentük meg, hagymát raktunk rá. Nem cifráztuk túl. „Hány „kanyart” kérsz, apjuk?” – kérdezte anyám apámtól.
1986-ban tízéves volt a kenyérgyár, Nagy József igazgató a NŐ hetilap, „Mindennapi kenyerünk” c. kétrészes írásában összegezte az üzem mindennapjait – gondjait:
„Folyamatos a termelés, három műszakban dolgozunk. Az irányítás háromlépcsős, alapszinten Komáromhoz tartozunk, a vállalat Nyitrán székel, s ez nem éppen optimális szerkezeti elrendezés. Tervezett ráfizetéssel dolgozunk, a ’85-ös évben hatszáz tonna kenyérrel kevesebbet sütöttünk, mint a tervezett. Hiába teljesítjük túl a többi tételt, azok nem sok hasznot hoznak. A géppark elavult, a gépeket, a kemencéket javítani kellene, el is kezdtük a javítást, csak lassan halad. Mi le nem állhatunk, csak részleges javításokat eszközölhetünk. A gépek éjjel-nappal mennek, nem örökmozgók, elavulnak, tönkremennek. A karbantartók reparálgatják őket, újítanak, de ezek csak toldozgatások-foltozgatások. Alkatrészeket nem kapunk hozzájuk, ezeket a gépeket már nem gyártják, mert technológiai szempontból is elavultak…” – NŐ, 1986. 02. 11.
1987-ben három műszakban dolgozva, 125 alkalmazottal, 107 ezer lakost láttak el, s 205 üzletbe szállítottak termékeikből. Mindeközben a korábban bezáratott községi kispékségek sorra nyíltak meg. „A kispékségek reneszánsza” címmel a Vasárnapi ÚjSzóban jelent meg 1988-ban az az írás, amelyben az illetékesek elismerték, a helyenként ismétlődó kenyérellátási gondok és a sütőipari termékek nem mindig kifogástalan minősége kapcsán az utóbb időben különböző fórumokon sok bírálat érte a sütőipari vállalatokat, illetve dolgozókat. Gyakran elhangzott, hogy hiba volt megszüntetni a magánpékségeket, a kisüzemi sütödéket, s kenyérgyárakba összpontosítani a termelést. A gazdasági mechanizmus átalakítása, miszerint a sütőipari tröszt, illetve annak nemzeti vállalatait állami vállalattá nyilvánítják, a sütőipart szintén komoly feladat elé állította. A továbbiakban nemhogy ellenezték, kifejezetten üdvözölték a kispékségek munkáját.
„A helyi sütödék jól kiegészíthetik, de semmiképpen nem pótolhatják a kenyérgyárak tevékenységét. Részben azért nem, mert a kispékségekkel ma már egyszerűen lehetetlen megoldani az ország kenyérellátását, és valószínűleg vállalkozó sem akadna kellő számban. Másrészt azért, mert a jelentős ráfordítások árán felépített korszerű sütőipari üzemeket nem lehet egyszerűen bezárni. A sütőipari termékek nagyobb hányadát továbbra is ezek az üzemek fogják készíteni, a kispékségek feladata a választék bővítése, a speciális helyi igények kielégítése…” – Vasárnapi Újszó, 1988. 07. 08.
A Cégjegyzék szerint a dunaszerdahelyi kenyérgyár anyavállalata 1989. július 1-jén „Západoslovenské pekárne a cukrárne, štátny podnik Nitra” néven állami vállalat lett.
Ezt követte a rendszerváltás és a privatizáció. A kenyérgyárat valóban nem zárták be, s már a kilencvenes évek elején megjelentek az első magánpékségek. Azóta sok víz lefolyt már a Dunán, és számtalan péküzem nyílt városunkban. Megkóstolhattunk kézműves remekműveket, külföldi behozatalt, és a boltokban helyben sütött termékeket. Én valahogy mégis az egykori, „állami” kiflire esküszök. De ez én vagyok…
1992-től Danubia Részvénytársaság
A dunaszerdahelyi Danubia, Részvénytársaság 1992-ben alakult a dunaszerdahelyi „Pekárne a cukrárne” állami vállalat privatizációja során. A vállalat tevékenységének tárgya a pékáru és az édesipari termékek gyártása és forgalmazása. A Danubia Rt.-hez tartozik egy adminisztratív épület, egy pékáru gyártására összpontosító gyártócsarnok, egy cukrászati termékek gyártására szolgáló gyártócsarnok, valamit a vállalat üzletei. A Danubia Rt. a Nagyszombati kerület egyik stabil élelmiszeripari vállalata. Megalakulása óta nagyon jó eredményeket ért el a minőségi pék- és édesipari termékek gyártásában. A pékség stratégiai célja a gyártott termékek lehető legmagasabb minőségének elérése és fenntartása, kielégítve a növekvő igényeket…” – a Danubia Rt. honlapja alapján.
Választékuk valóban bőséges, így ismerjük manapság a Danubiát.
De, hogy ne csak a kenyérről legyen szó ebben az epizódban, létezett egy, a múlt rendszerből megörökölt termékük – már nem gyártják! A vállalat Kukučín utcai boltjából szoktuk beszerezni. Nyugodjék édesanyám kedvence volt az a kávéízű szelet, ami, ha jól tudom, „Marína” névre hallgatott. De javítsatok ki, ha tévedek, én is öregszem. Augusztus 1-jén lesz 50 éve, hogy az üzemben elkezdődött a lakosság kenyérrel és péksüteménnyel való ellátása. Isten éltessen, kenyérgyár! HB2Y, Danubia!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat