FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
A koronavírus-járvány betett a szórakoztatóiparnak is. Március közepétől se falunap, se koncert, se fesztivál, és még a legoptimistább forgatókönyvek szerint is legalább egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ugyanúgy csápolhassunk kedvenc zenei előadóink koncertjén, mint a világjárványt megelőző időszakban. Bosszúság a rajongói oldalon és hasonló keserűség a szervezőin is. Civil a pályán rovatunk e havi vendégétől egyebek mellett azt kérdeztük, hogy ebből a nem kívánt szabadidőből mennyit tud a sportra fordítani. Domonkos Pál kulturális menedzserrel, rendezvényszervezővel beszélgettünk.
Most, hogy a mikrofonállványok és a keverőpultok a fellépőkkel együtt kényszerszabadságra vonultak, egy rendezvényszervezőnek jut ideje arra, hogy ne egész nap a telefonján lógjon, hanem helyette sportoljon valamit?
Tizenhárom évig futballoztam, ezért mondhatom, hogy a sport és én igencsak szoros kapcsolatban álltunk egymással. De tény és való, hogy amióta abbahagytam az aktív labdarúgást, azóta kevesebb idő jut a mozgásra. A nagyudvarnoki öregfiúk csapatának azért még most a tagja vagyok. Igaz, tavaly október óta nem játszottunk mérkőzést.
Amióta meg kitört a járvány, nagyon korlátozottak voltak a lehetőségek.
Egy hónapja viszont elkezdtünk lábteniszezni három másik barátommal az öregfiúk csapatából. A kórház mögötti teniszpályára járunk, egyelőre heti két alkalommal.
Aki ennyi éven át kergette a labdát, annak nem volt fura, hogy most egy teniszpályán kell azt megszelídítenie?
A lábteniszt nagyon technikás sportnak tartom, néha szenvedünk is vele. Más mozgásformát igényel, mint a futball. Itt még igényesebb és kifinomultabb labdakezelésre van szükség, mint a focipályán. Az okosórám segítségével legutóbb lemértem: tízezer lépést tettem meg két óra alatt.
Ennek köszönhetően jelenleg milyen kondiban érzed magad?
Ezt még nem csináljuk olyan régóta, hogy nagy hatással lenne a kondimra, de az biztos, hogy hasznos. Igazából nem is a mozgással van a problémám, hanem a táplálkozással. Bevallom, szeretek enni, ráadásul nagyon édesszájú vagyok.
A járvány ideje alatt pedig azon kaptam magam, hogy gyakrabban nyitogatom a hűtőajtót, amit nem kéne.
Nehéz ellenállni, ha az egyik rendezvényen ilyen, a másikon amolyan finomsággal kínálnak. De, hogy ne szaladjanak el velem a lovak, a lábtenisz mellett futni is járok. Igyekszem rendszert vinni a futásba, és ha lehet, heti két alkalommal teljesíteni az öt-hat kilométeres távot.
Van kedvenc helyed, ahová kijársz vagy váltogatod az útvonalakat?
Leginkább a hegyétei kanálisparton élvezem a futást. A kürti hídnál leteszem az autót, beveszem az irányt, és nekiindulok. Gyönyörű ott a természet. Nagyon sokan futnak úgy, hogy közben zenét hallgatnak. Én azonban nem az a típus vagyok.
Élvezem a csendet, ami ott körbeölel. Egy ilyen helyen kikapcsol az agy, és futás közben könnyen levezetem a stresszt.
A feleségem is elkísért már párszor. Ilyenkor még jobb, mert tudjuk egymást motiválni. A távolság, amit ott lefutok, pedig nagyjából akkora, mint amit gyerekként párszor gyalog megtettem a sikabonyi focipálya és a nagyudvarnoki családi házunk között.
Miért kellett gyerekkorodban ezen az úton végig gyalogolnod?
11 éves voltam, amikor az egyik barátommal bekopogtunk a régi DAC-stadion egyik fa barakkjába, és azt mondtuk, hogy mi itt szeretnénk focizni. Az illető, akivel beszéltünk, adott pár DAC-os kitűzőt és zászlócskát, és azt mondta, menjünk el Lépes Gyuri bácsi után. Így lettünk a DAC korosztályos csapatának játékosai, az edzéseket pedig a sikabonyi focipályán tartottuk. Mivel a szüleim délután dolgoztak, és gyakran előfordult, hogy az edzés után már lekéstem a Nagyudvarnokba tartó buszt, így párszor megesett, hogy a pályáról gyalog mentem egészen hazáig. A helyzet akkor változott meg, amikor két-három év után a kisudvarnoki csapatba kerültem.
Akkor ragadt rád a Mendieta becenév is?
Igen, de ennek nincs különösebb története. Egyszerűen csak azért kaptam, mert egy alkalommal a Valencia játékosának, Gaizka Mendietának a mezében mentem edzésre. Azóta viszont már senki nem hív így, talán csak az akkori csapattársaim. Az viszont tény, hogy az az időszak volt számomra a legkedvesebb a pályán eltöltött évek közül. 17 évesen aztán volt egy elég komoly sérülésem.
Lerúgtak Pódafán, de úgy, hogy berepedt a lépem és vérömlenyem keletkezett. Két hétig feküdtem a szerdahelyi kórház intenzív osztályán, majd még egy hétig Pozsonyban nyomtam a kórházi ágyat, ahol meg is műtöttek.
Az orvosom azt javasolta, hogy hagyjak fel a labdarúgással. A focit viszont továbbra is folytattam, de éreztem, hogy már nem vagyok annyira motivált, mint korábban.
Mely csapatokban fordultál még meg?
Kisudvarnok után Dióspatonyba kerültem az ifibe, ahová Brányik Sanyi bácsi vitt magával, de mivel akkoriban a patonyi volt a DAC B csapata, így nem sok játéklehetőséghez jutottam. Utána jött a patonyréti nagycsapat, majd Egyházkarcsa, szintén a felnőtteknél. Ezt követően Eperjesen rúgtam a bőrt, az utolsó csapatom pedig, ahol mintegy két-három évet töltöttem, a komáromi járásbeli Nagykeszi volt. Remélem, senkit sem hagytam ki a felsorolásból.
Javíts ki, de én úgy tudom, hogy a dunaszerdahelyi kispályás műfüves bajnokság ötlete a nevedhez köthető. Ezek szerint mégsem hagytál fel teljesen a focival.
Valóban én voltam a kitalálója, de természetesen voltak, akik segítettek a szervezésben. Például ifj. Mészáros Lajos, aki ügyvédként kidolgozta a szabályzatát ennek az egésznek. Nyolc csapattal kezdtünk, de volt olyan idény, amikor tizennégy gárdát is sikerült összeszedni, az utolsó, ötödik évben viszont már csak hat csapat maradt. Néha igazi vérre menő csatákat vívtunk, senki sem szeretett veszteni. De mára ez megszűnt, jelenleg csak a nagyudvarnoki öregfiúkkal focizom.
Ha már Nagyudvarnoknál tartunk. A falu önkormányzati képviselőjeként hogy látod, milyen nálatok a sportélet?
Sajnos a futball hadilábakon áll. A legutóbbi ciklusban megnyertük a járási második osztályt, de nincs a községnek megfelelő anyagi forrása arra, hogy ennél többre vigye. Van egy szépen felújított futballstadionunk egy műfüves pályával, amelynek a kihasználtsága nagyon jó volt a koronavírus előtti időszakban.
Tavaly már harmadik éve szerveztük meg az utcák bajnokságát, ami azért jó, mert a gyermeknapon tartott kiscsapatos focitornán megismerkednek egymással a falu régi és új lakói. Vagy, ahogy egymást közt mondjuk: a bennszülöttek, meg a gyüttmentek – a szó legnemesebb értelmében.
Tavaly öt csapatból három a falu szélén kiépült új negyedekből verbuválódott össze. Idén a koronavírus miatt nem tarthatjuk meg ezt az akciót a szokott időben, június elején, de reményeink szerint valamikor a szeptemberi búcsú táján bepótoljuk.
Egy valamiről még nem ejtettünk szót, mégpedig a kedvencekről. Akinek az életében ilyen aktív szerepe van a labdarúgásnak, annak muszáj, hogy legyen kedvenc focicsapata, illetve játékosai. A Te szíved hova húz?
Ha erre tömören kell válaszolnom, akkor csak annyit mondok, hogy a DAC és a Bayern München. DAC-meccsekre még a Diňa-Radványi csatárduó idején vitt ki először édesapám, ma pedig bérletesek vagyunk egy állandó nyolc fős társasággal.
A Bayern iránti vonzalmam onnan ered, hogy édesanyám gyermekkoromban vett nekem egy téli kabátot, melyre a csapat címere volt felvarrva.
Megtetszett, elkezdtem utána érdeklődni, és nem volt nehéz megszeretnem a csapatot. Schweinsteiger volt a legnagyobb kedvencem, az edzők közül pedig Yupp Heynckes. Közel áll hozzám a német mentalitás. Magam is azt a stílust képviselem, amiben munka van. Amikor le kell tenni valamit az asztalra. És a németek ilyenek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mintegy tíz alkalommal jártam már a müncheni Allianz Arénában. Most pedig annak örülök, hogy Bernd Storck személyében német edzője lett a DAC-nak.