Két évtizedig programozóként dolgozott, de a szíve mindig is a néprajz, a folklorisztika és a regionális kultúra megismerése felé húzta. Ha kell, cimbalmon játszik, ha úgy tartja jókedve, dudán fújja el mások nótáját, ha pedig leteszi a hangszert, akkor kórusban énekel. De táncolni sem úgy táncol, ahogy mások fütyülnek neki, hiszen gyermekkorától ropja. A néptánc élete fő elemei közé tartozik, ám bátran ismerkedik más műfajjal is. Hogy mivel, azt mesélje el ő maga. A Civil a pályán rovat e havi vendége Nagy Iván etnológus, a Csallóközi Múzeum kurátora.
A kultúra területén egy igazán sokoldalú emberként ismeri Önt a dunaszerdahelyi közönség, de mit tudhatunk meg a sportos énjéről?
Hogy őszinte legyek, kevés a mozgás a mindennapjaimban. Etnológusként úgy dolgozom, mint a legtöbb ember: bemegyek a munkahelyemre, a múzeumba, leülök a számítógép mellé, olvasok, tudományos munkát végzek. De tudom, hogy nem feledkezhetem meg a testmozgásról sem.
Az életemben jelenleg ez kétféle módon van jelen: ha tehetem, kerti munkát végzek, ám ami ennél is sokkal jelentősebb, az a tánc.
Azon túl, hogy ez egy művészi kifejező eszköz, nagyon kemény sport. Sokan nem tudják, de a táncosok ugyanúgy bemelegítenek az előadás előtt, mint a sportolók, különben szép kis izomhúzódásokat szednének össze a színpadon.
Eredendően a néptánc az, amiben otthon érzi magát. Hogy viszonyul a többi műfajhoz?
A néptánc szeretetét és örömét gyermekkoromban szívtam magamba. Rengeteg időt töltöttem falun abban az időben, amikor még az emberek sokkal többet énekeltek, táncoltak, jártak bálokba. Apám zenész, táncos ember volt, és már az óvodában is megmutatkozott nálam ez a vonal.
Sinkovits Imre húga is tanítgatott, és úgy megkedveltem a zenét, hogy később valóban az egész életemet meghatározta a népzene és a néptánc.
Csaknem tíz évig táncoltam a Csallóközi Táncegyüttesben, a feleségemmel most viszont hobbiszerűen táncolunk, éppen tangózunk.
Tulajdonképpen ez is néptánc, csak nem a magyaroké, hanem az argentinoké. Óriási élmény mindkettőnk számára. A mozdulatok átmozgatják az egész testünket, minden mozgásigényünket kielégítik.
Ahhoz, hogy a tánchoz szükséges fizikai állóképességet megtartsa, próbálkozott egyéb sportokkal is?
Korábban például futottam. Gimnazista koromig kell visszamenni az időben. Az alapiskola mellett laktunk, a Kukučín utcában, és Méri Barna barátommal lejártunk kocogni az iskola pályájára. Emlékszem, esténként róttuk a köröket, volt, hogy kilométereket köröztünk a sötétben. Évekig karatéztam is, aztán jött az érettségi, és ez abbamarat. Volt ezen kívül egy időszak, amikor rendszeresen jártam úszni.
Milyen kondiban érzi most magát?
Az ízületeim néha vacakolnak, de mindenki azt tanácsolja, hogy ezen egy dolog segíthet, a mozgás. Ezt most nálam a tangó testesíti meg vagy épp a swing. A Dunaszerdahely Táncklubba járunk, a próbákat a kultúrházban tartjuk.
A különböző tánclépések és ez a fajta mozgáskultúra arra is jó, hogy kondiban tartson.
Egy jó táncpróba után érzem, hogy feltöltődtem energiával. Szent Ágostontól olvastam nemrég azt a mondatot, hogy „Dicsérem a táncot, mert szabaddá tesz a nehéz dolgoktól”. Ezt a véleményt én is teljes mértékben osztom.
Volt-e már komolyabb táncsérülése?
Pár hónapig a dobogást nem tudtam csinálni, mert az egyik ilyen mozdulatnál úgy éreztem, mintha levált volna a bokám. Nem mentem el vele orvoshoz, rendbejött magától, viszont kellett pár hónap a gyógyuláshoz. Aztán volt egy másik sérülésem is, amit síelés közben szedtem össze. Ami azért érdekes, mert korábban nem jártam síelni: alapiskolában beteg voltam a sítábor idején, amikor gimnazista voltam, akkor pedig nem volt hó. Hét-nyolc éve próbáltam ki ezt a téli sportot, egy táncos csoporttal voltam a hegyekben.
A táncosok egyébként jó sízők, mert ennél a sportnál is fontos a ritmusérzék és a hajlékonyság.
Mondanám, hogy belőlem is jó síző vált azalatt a pár nap alatt, de az utolsó lesiklásnál buktam egy óriásit, ami miatt azóta nem merek ráállni a lécre.
Egyéb extrém sportot próbált-e?
Őszintén megmondom, nem bírja a gyomrom az ilyen megpróbáltatásokat. Egyszer voltam egy walibi parkban, Hollandiában. Ez egyfajta élmény- vagy kalandpark, ahol több adrenalin-sportot is ki lehetett próbálni. Beültettek egy csónakba, aztán ráeresztettek egy vízesésre, ahonnan zuhantunk egy nagyot. Na, azután mondtam azt, hogy soha többet. Nem igazán tett jót.
Egyszerű kérdés következik: van-e kedvenc sportja?
A foci mindenképp azok közé tartozik. Világbajnokság, Európa-bajnokság, Bajnokok Ligája. Még érdekesebb, ha magyar csapat is szerepel valamelyik versenyben, mint ahogy legutóbb a 2016-os Eb-n szoríthattunk a válogatottnak.
Fantasztikus dolog volt úgy végigkövetni a tornát, hogy érintettek voltunk.
Érdekes, hogy élőben a stadionba kevésbé szeretek meccsre járni. Kicsit igazságtalannak érzem a lelátói közeget, ami szerintem sokszor annyira túlfűtött érzelmileg, hogy a szurkolók nem képesek reálisan megítélni a pályán látottakat.
Pedig Dunaszerdahelyen ma nagy divat DAC-drukkernek lenni.
Kint voltam a Slovan elleni nyitómeccsen, mert a Szent György kórusban én is énekeltem a Nélküldet. Valóban fantasztikus élmény volt. Mondom mindezt annak ellenére, hogy nem vagyok az a rendszeres szurkoló típus, csak érdeklődő. Látom, hogy a városban hogy élik meg ezt az emberek, és inkább az érdekel. Tudják, hogy mit akarnak közölni egymással, mit akarnak közölni az ellenféllel. Kialakult ennek egyfajta kultúrája. Ez, ami engem igazán foglalkoztat.
Volt olyan sportesemény vagy sporttal kapcsolatos élménye, amelyre bármikor vissza tud emlékezni?
Hogy melyik olimpián volt, már nem tudom pontosan, de arra emlékszem, hogy egy német és egy kínai vívott egymással a döntőben. A kínai mintegy tizenöt találatot vitt be ellenfelének, s e közül egyet sem ismertek el a bírók. A német találatot pedig azonnal elismerték. Én akkor úgy éreztem, hogy kiábrándultam az egészből.
De hogy pozitív élményt is mondjak: egyszer egy vásári megnyitón kellett részt vennem, mikor Egerszegi Krisztina valamelyik versenyén döntőt úszott.
Ez valamikor a ´90-es évek elején volt még, amikor még nem voltak okos kütyük, hogy online kövessük az eseményeket. Mindenki odavolt érte, lelkesedett iránta, és alig vártuk, hogy megtudjuk, milyen eredménnyel zárta a versenyt. Ezek az események azóta is elevenen élnek az emlékezetemben.