Egyszer csak arra eszméltem, hogy fontos vagyok. Nem tudom, hogy ez mikor történhetett.
Feleszméltem, az ölem pedig tele lett titkokkal, melyeket magamban érlelgettem, de a világ tudtára már nem hoztam. Megfoganatlan hírmorzsák ezek, olyan infók, melyek nem rám tartoznak, mégis bennem landoltak.
Egyes szituációk alakulásában vajon mennyire van aktív szerepünk? Meddig mehetünk el természetes úton, ha valamiben részesülni szeretnénk?
Összehozhatjuk az érintett feleket, hogy békésen megegyezzenek?
Álljunk ki a főnökünk elé és valljunk színt?
Szervezzünk flashmobot a főtéren?
Tüntetést a főutcán?
Diáklázadást az egyetemen?
Még akkor is, ha nagyon akarnánk, sem biztos, hogy sikerrel járnánk.
Kell valami égi támogatás, földöntúli sugalmazás, az a megmagyarázhatatlan lendület, mellyel a zsíros kenyér többé nem esik lapjával lefelé, a feldobott érme pedig mindig a mi oldalunkra fordul majd. Ez talán inkább egyfajta hit, amely nélkül nem érdemes semmibe belefogni.
A hit abban, hogy kedvezően alakulnak majd a dolgok. Főleg azok, melyekre nincs konkrét ráhatásunk és befolyásolni sem tudjuk.