Ott hagytam abba az írásom, hogy a délutáni napi parancs felolvasása után a hivatásos katonák, akiket magunk közt csak lampiónoknak hívtunk, szép rendben hazatértek, és megnyugodni látszottak a kedélyek.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/10. számában.
A felavatásnál kiürült egyik söröshordó ott lapult valamelyik irodában, a másik pedig a jól álcázott rejtekhelyen. Este össze is dugtuk a fejünket, hogy pani Komprovának, aki természetesen hitelezte nekünk a hordókat, hiányozni fog a leltárból. Ekkor gondoltam egy merészet, és felkerestem egy cseh gyereket, aki fél évvel idősebb volt nálam, és nagyon otthonosan mozgott a csukott ajtók kinyitásában. Megbeszéltük, hogy az a hordó nem maradhat abba az irodába, ahova tették, mert arra nekünk szükségünk van. Éjjel 1:30 órakor megálltunk az ominózus ajtó előtt, és 1:37-re már kezembe volt az üres hordó. A srác profi volt a maga nemében!
– Na, de hova rejtsük, hogy ne találják meg újra? – kérdeztem magamtól.
Gondoltam egyet, és felvittem a „rota” (egyik épület, ahol a katonák aludtak) tetejére, és két falazott kémény közé rejtettem.
Reggel jött, ami még nem volt. Öt órakor nagy ordításra ébredtünk, és azt kiabálta az ügyeletes tiszt, hogy teljes menetfelszerelésben sorakozó az udvaron. Valami hirtelen parancsot olvastak fel, hogy Kpt. Wolf soron kívüli gyakorlatot rendel el, mert bla bla…
Ezután jött egy 8 kilométeres laza futás és pár órás kúszás, miközben rájöttek, hogy a söröshordó eltűnt a parancsnokságról. Újabb sorakozó. Kpt. Wolf úgy sétált a sorok közt, mint az anyatigris. Az én arcomba is belenézett vagy 6 centiről, a feje majd szétdurrant az idegtől.
– Maďar…maďar, to si posral! – morzsolta a fogai közt, mintha érezte volna, hogy az én kezem van a dologban.
A soron kívüli gyakorlatot az ebédszünet szakította meg, mialatt én és a cseh barátom, akivel visszaszereztük jogos tulajdonunkat, fogtuk a két hordót és lefutottunk vele a „kompresszorba” (kocsma). Olyan gyorsan megjártuk, hogy a lampiónok még be sem fejezték az ebédet. Ebéd után kaptunk pár perc szünetet, miközben arra lettünk figyelmesek, hogy Kpt. Wolf és kísérete beugrik egy zsukkba, és nagy gázzal elsiet valahova.
A sofőr későbbi elmondása szerint lementek a faluba, megkeresték pani Komprovát, a kocsmárosnét, hogy kinyittassák vele a kocsmát, és meg tudják számolni a hordókat. Komprová nem nyitotta ki nekik, elvégre nem felettes személyek, ezért azok elmentek a polgármester után, és vele meg egy rendőrrel mentek vissza. A kocsma délután 16:00 órakor nyitott, ezért a kocsmárosné házához vonult a delegáció.
Ahogy a történtek után mesélte a sofőr, pani Komprová elég idegesnek tűnt, míg meg nem pillantotta a két hordót a kocsma udvarán, viszont aztán készségesen nyitogatta a pókhálós pinceajtókat, hadd számolják a hordókat. Mind megvolt.
Állítólag még egy faluban megálltak, ami kicsit messzebb volt a kaszárnyától, hogy minden hordójuk megvan-e.
Délután még kigondoltak valami hülyeséget, ami a gyakorlatot illeti, de mi már megkaptuk Kpt. Wolf sofőrjétől az infót, hogy minden rendben van. Számunkra a délutáni meglepetés az volt, hogy a napi parancs a régi kerékvágásban zajlott, és az oszolj után mindenki ment az útjára.
Nem szerettek az éppen szolgálatot nem teljesítő hivatásos katonák annyira munkába, hogy 16 óra után még valaki azzal foglalkozzon, hogy b@szogassa a katonákat.
Mosolyogtam is magamban, vesztettetek uraim.
Este olyan jókedvünk lett, hogy pár perc alatt összegyűlt 50 korona és már úton is volt az aktuális futár a kompresszorba pár bandaszka sörért, amit annak rendje-módja szerint el is fogyasztottunk.
Folyt. köv. – Lassan mazákok leszünk