A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/11. számában.
Hétfő este van. A szomszédban még mindig, minden órában megadóan kakukkol az óra, az ablakpárkányra immár rozsdabarna levelek tapadnak. Túl vagyunk az óraátállításon, mindenki álmatagon bámul ki a fejéből, az aszfalton hazafelé esőcseppek csillámlanak.
Fáradt vagyok, vagy inkább ősziesen bágyadt. Nehezemre esik reggelente kikászálódni az ágyból, nehezemre esik a hazaút a munkahelyemről. Nyirkos, hűvös ősz lett, de legalább akkor elvigyorodok, ha eszembe jut az elmúlt hetek nyüzsgése és a vénasszonyok nyara, amit lassan magunk mögött hagyunk…
Októberben szolgálati úton jártam Hamburgban, a munkaadóm jóvoltából. A környék földrajzi adottságaiból eredően mindig észak fő üzleti útvonalául szolgált. Lübeckben és Hamburgban kalandoztunk egy nagyobb csoporttal, rengeteg új dolgot tanultam a szállítmányozásról, jókat ettünk-ittunk és barangoltunk. Az egész utazósdiban a repülést szeretem a legjobban, amely épp annyira nyűgöz le, mint amennyire félelemmel tölt el. Ott lenni a semmi tenyerén, ahol minden irányból óriási erők hatnak – küzdeni a fizika törvényszerűségei ellen és csak menni, menni előre… (Valahogy így kéne nekem is, ugyi?).
Nem jártam még korábban Németországban, így minden újszerűen hatott rám. Maga a város takaros, kertvárosi lakónegyedeivel, óriási felhőkarcolóival, szecessziós épületeivel, ugyanakkor tagadhatatlan ipari jellegével késztet állandó csodálkozásra. A sokféle tájban jól megfér egymás mellett a zöldterület és a vasbeton, a modern és a hagyományos, a letisztultság és a kirívó pompa. Az Elbán hajózva, egész közelről figyelhettük meg azokat a monstrumokat, amelyek a tengeren hozzák-viszik az elképesztő mennyiségű és sokféleségű árut.
Hamburg belvárosa csodaszép, nyüzsgő és élénk, a főbb útvonalakon szinte egybefüggően hömpölyögnek az autók. Bár a polgári jómód egyértelműen lerí a környékről, rengeteg a kéregető, hippi és hajléktalan. Valami olyasmi érzés fog el ilyenkor, mint amikor azt látom, hogy a Váci utca padjain csövesek alszanak, kartonpapírral betakarózva. Felemás. A túloldalon meg egy fém- és üvegpalotába zárt csillárszaküzlet, ahol több ezer euróért vesztegetik a világítótesteket. Akkora a kontraszt, hogy senki sem tehet róla. Vagy mindenki?
Húgom járt nálam a hétvégén. Olyanok lettünk két napra, mint tinilány korunkban (az alkalmankénti hajtépést kivéve, hihi). Együtt látogattunk el a Hungexpo Őszi esküvői kiállítására, ahol tényleg mindent megtalálhat az, aki esküvő előtt áll. Fantasztikus ruhakölteményeket mutattak be az üres tekintetű, ámde szépen sminkelt modellek, a leghíresebb magyar márkákból válogatva. (Na jó, egy azért volt köztük, aki olyan jóságosan mosolygott a kifutón, mint Hófehérke a meséből.)
Hamar kiderült számomra, hogy Magyarországon óriási biznisz esküvői szolgáltatónak lenni. Két napra kivonultak a vőfélyek és ceremóniamesterek (nem, a kettő nem ugyanaz), esküvőszervezők, dekoratőrök, nyomdászok, fotósok, DJ-k, szállodatulajdonosok, cukrászok, utazási irodák, ékszerészek és egyéb vállalkozók, hogy jó szívvel ajánlják magukat az érdeklődők figyelmébe. Mikor aztán elég lett a sok jóból, a nyakunkba vettük a belvárost, hogy némi önjutalmazó vásárlás és közös étkezés mellé beiktassuk néhány karácsonyi ajándék beszerzését is.
A boltok szinte mindenütt ünnepi pompában és fényekben úsznak, de még sehol sincs elviselhetetlen embertömeg. Mindig örömmel konstatálom, hogy mennyire hasonlítanak húgommal a vásárlási szokásaink – az a közös taktikánk, hogy a drága butikokban ellessük a szebbnél szebb dekorációs ötleteket, aztán megvalósítjuk ugyanazt töredék áron (We <3 Aliexpress). Hiába no, a vér nem válik vízzé! 🙂
Az előző részek:
2. fejezet: Jövök-megyek, intézkedek
4. fejezet: Pénzügyek és azok hiánya