A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/08. számában.
Fotók: a szerző
Alapiskolás emlékek sejlenek fel bennem a fenti kérdés hallatán. Emlékszem, hogy a vakáció után mindig fogalmazást kellett írni arról, hogy mivel töltöttük a nyár két legszebb hónapját. Míg a többiek a szájukat húzták az időigényes feladat miatt, én boldogan meséltem el a kalandjaimat a már akkor sem túl szép külalakú, balkezes kézírásommal. Hogyisne! Százszor szívesebben írtam már akkor is, mintsem leüljek egyenletekkel vagy törtekkel bűvészkedni.
Ha ezt a kérdést ma újra feltennék, azt válaszolnám, hogy dolgoztam. Gőzerővel vetettem magam bele az új munkahellyel járó új kihívásokba, épp hogy megszoktam a budapesti környezetet, illetve épp elégnek bizonyultak a rövidebb kiruccanások is arra, hogy kiszakadjak a dolgos hétköznapok mókuskerekéből.
Hétköznap az ember úgyis fáradt. A nap jelentős részét a meló teszi ki, este meg örül, ha időben ágyba kerül, hogy másnap megint tettre kész legyen.
A kalandosabb programok így hétvégére maradtak – strandolás, bulik, nyár végi hullócsillagnézés, fagyizás, nagy séták, borozás a Duna-parton – mind-mind olyan emlék, amit szeretnék befőttesüvegbe zárni, hogy az előttünk álló, őszi-téli időszakban melengessenek majd.
Sok új dolgot kellett itt megszoknom. A magyarországi munkarend egyik kuriózuma a „munkaszombat“ és az azt kompenzáló „hosszú hétvége“. Annyi a lényeg, hogyha egy bizonyos állami ünnep előtt vagy után csak egyetlen munkanap van, azt megkapják szabadnapként az alkalmazottak, hogy ezzel is megtoldják az ünnepi hétvégét (igen, ezek azok a hosszú hétvégék, amikor a wellness szállodák forgalma is jelentősen megugrik.). Cserébe viszont egy adott szombaton ezt az „ajándéknapot“ le kell dolgozni. Elsőre szívásnak tűnhet a munkaszombat, viszont így a családok ünnepek idején hosszabb időre ruccanhatnak ki, több idejük van a pihenésre – ami azért nem feltétlenül rossz.
Ünnepelni márpedig jó – különösen, ha a szeretteid körében teszed. Anyu és a húgom meglátogattak augusztus közepén, hogy a nemzeti ünnep programjain közösen vegyünk részt, illetve hogy megnézzék, hol lakom. Rengeteget sétáltunk, finomakat ettünk, együtt barangoltuk be a Duna két partját, megszámlálhatatlan fotót lőttünk. Meglátogattuk a Magyar Ízek Utcáját, megkóstoltuk Magyarország idei tortáját. Augusztus 20-án aztán megünnepeltem a születésnapomat (a számot inkább ne kérdezzétek, totál letargiába estem így is 😀 ). Ahányszor elárulom valakinek a dátumot, ilyen válaszokat kapok:
„De szép napon születtél!“
„Akkor miattad van tűzijáték?“
„Le se tagadhatnád, hogy magyar vagy.“
A tűzijátékot szinte minden évben megnézem a tévében. Most meg ott találtam magam a Bem-rakparton az ominózus estén – és lám, az én fejem fölött jelent meg mindaz a gyönyörűség, amit idáig csak képernyőn át csodáltam meg. A magyarok (úgy értem azok, akik oda is születtek) gyakran negatívan vélekednek az ünnepi tűzijátékról, mondván, az egész csak környezetszennyező pénzkidobás. Megszokták, hogy ez a rendezvény minden évben elérhető, látogatható, mondhatni „semmi extra“.
Én meg ott álltam az óriáspetárdák lehulló, szikrázó csillagai alatt és sírtam, mint egy négyéves. Itt vagyok, egy másik országból, más államnyelvet (is) beszélek, de mégis megértjük egymást a korlátainkon túl, mert valami láthatatlanul összeköt minket.
Félreértés ne essék, nem akarom idealizálni a magyarokat, mert tisztán látom, hogy számtalan csiszolni való, visszatetsző tulajdonságuk is van amellett, hogy a történelmünk és kultúránk közös. Nekik annyi minden magától értetődik, beleszülettek, megtanulták.
Mi, határon túliak meg abba születtünk bele, hogy az identitásunk megőrzésén folyamatosan dolgozni kell, meg reklámkampányokat indítani azért, hogy a magyar gyermeket magyar iskolába írassák a szülei. Mégis mintha egyenlőek lennénk abban a félórában, amíg az eget átívelő, színes tűzijátékot nézzük…
Az előző részek:
2. fejezet: Jövök-megyek, intézkedek