A cikk megjelent a Klikk Out 2020/02. számában.
Január elején megdöbbentő statisztikával futottam össze a neten – a közvélemény-kutatások alapján, a február 29-ei parlamenti választásokon várhatóan másodikként fut majd be a Marián Kotleba-féle, A Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS). Eszmeisége nacionalista, antiszemita, iszlám- és melegellenes, euroszkeptikus, s még ki tudja, hányféle jelzővel illethetné őket az, aki kicsit jobban beleássa magát az alig néhány évre visszamenő, ám annál inkább romboló hatású munkásságukba.
Nemrég láttam a még 2018-ban megjelent, A bőrömben (Farming) című, zéró hírverést kapott filmet. Hogy mi köze ennek a felvezetőhöz? Máris kifejtem.
A film alaptörténetét az a tény adja, hogy a 60-as és 80-as évek között rengeteg nigériai család adta bérbe gyermekeit jómódú angliai családoknak. A nevelőszülők a könnyen jött pénz mellé jelentős szociális támogatást is kaptak, a gyerekek pedig szálláshoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz jutottak – így a rendszer mindkét fél számára előnyös volt. A film főszereplője, Enitan (Damson Idris) azonban nem érzi magát otthon sem a nevelőanyjánál (Kate Beckinsale), sem Nigériában, az igazi családja mellett, mások különcnek látják, sehová sem tartozik.
Lelki vívódásai során arra a felismerésre jut, hogy gyűlöli az embereket, míg végül tizenéves korára egy skinhead bandához csapódik. Enitan fenntartások nélkül támad a saját fajára, érzelmi analfabetizmusa és az ehhez társuló megfelelési kényszere pedig kegyetlen tetteket szül.
Primitív jelszavak és gesztusok kötik össze a bőrfejű csoportot, ahol világos hierarchia uralkodik. Az igaz történeten alapuló film egy elképesztő érzelmi hullámvasút, s csak a végén eszmélünk rá – lám, mennyire másképp alakulhattak volna a dolgok, ha a fiú kezdettől fogva megkapja az igazi törődést és odafigyelést.
Bár a második világháború lassan 75 éve véget ért, a különböző neonáci ill. félkatonai szervezetek továbbra is borzolják a közvéleményt – meglovagolják a bevándorló- és migránshullámot, cigánytelepeken „tisztogatnak“, imitt zászlót bontanak, amott erőt demonstrálnak. Igen ám, de a jelentős térnyeréshez be kell szállni a politikába, így az eszesebbje pártot alapítva formálta a propagandát pártprogrammá, mára pedig bent ülnek a parlamentben. A bakancsot lakkcipőre, a zubbonyt zakóra cserélték, azonban ne tévesszen meg senkit a rendezett küllem! A politikusnak becézett párttagok semmivel sem különbek a 60-as évek angol skinheadjeinél, akik a kisebbségek iránti gyűlöletükön kívül semmiről sem képesek véleményt formálni.
Ezt is olvasd el: Másra sincs szükségünk, csak gyűlöletre?
A Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS) jövőképében Szlovákia egy önálló kis provinciaként létezik Európa közepén, EU- és NATO-tagság nélkül, ahol kék az ég, csiripelnek a madárkák, s ahol keresztény, fehér kisfiúk, keresztény, fehér kislányokkal kézen fogva, szlovák népdalocskákat énekelve járnak majd iskolába. A családi ebédnél Jozef Tiso szentképéhez imádkoznak, s a kisfiuk, Jozefko tizennyolcadik születésnapjára azt kéri majd apjától, hogy hadd borotválhassa tarkopaszra a fejét ő is úgy, mint a többiek az osztályból.
Mindenkit óvatosságra és mértékletességre intenék, a közelgő parlamenti választások kapcsán. Ugyanis nagyon veszélyes ám ez a borotvaél, fiúk! Nehogy valaki komolyabban megsérüljön – a gyűlölet által okozott sebek helyrehozása ugyanis lehetetlen.