Grafika: Gocoň László
15-20 éve tátrai tigrisként emlegette Európa Szlovákiát, most pedig talán a legjobb szó az lenne, hogy Alcatraz.
Ezúttal nem a februári hamvazószerdával, hanem március elején kezdődött a már máig 40 naposra nyúló, de még ki tudja hány napig tartó böjtünk. Március 6-án diagnosztizálták az első koronavírus-fertőzést Szlovákiában, négy nappal később pedig jött az első igazi korlátozás, amivel már saját bőrünkön is érezhettük a válság kezdetét, hogy Nagyszombat megye elrendelte a középiskolák bezárását. Egy héttel később, március 16-tól már az alapsulisok és az ovisok sem látogathatták nappali „fogdájukat”, és időközben egyre többen viseltünk szájmaszkot – vagy már elővigyázatosságból, vagy mert egy idő után ez is eleve kötelező lett.
Tőlem egy picit idősebbektől akkoriban már hallottam, hogy most aztán a fiatalabb generációk is megtapasztalhatják, mit jelent, hogy nem lehet külföldre menni, vagy az, hogy elmész a boltba, és ott valami elfogyott. Ilyen szintű korlátozásokra, napokig tartó kijárási tilalomra viszont senki nem emlékszik, és az elmúlt hónapban ezekkel egyidejűleg megjelentek a szájmaszkos igazságosztók is, akik szerint még csak járvány sincsen.
Első reakcióm a Batman-Robin-mém volna, de mivel én is időről időre rájövök, hogy mennyire abszurd vagy épp bizarr a helyzet, ezt gyorsan vissza is szívom.
Eléggé ambivalens szituációban vagyunk, ugyanis egyrészt valóban nehéz átérezni egy világjárványt, aminek kiszögelléseit tulajdonképpen csak a tévében vagy az interneten látjuk, másrészt ez a világjárvány létezik, noha nem egy látványos háború, aminek látnánk a tüzét, hallanánk a robajait és éreznénk a szagát.
Ez a háború kicsiben olyan, mint egy társaságban elfojtott gondolat, amiről mások nem tudnak, csak érzik a súlyát, mert látják az arcodon. A vírus fertőzöttség nélkül is sebeket ejt, láthatatlanokat. Feszélyezettséget, depressziót, gyanakvást terjeszt, az egymástól való elzártság szakadékot teremt gyakran még a közeli barátok, ismerősök közé is.
Nehéz átérezni a veszélyt, mikor a járvány csak a szomszéd szomszédjánál pusztít igazán, és minél tovább tart ez a helyzet, annál inkább bizarrnak tűnhet, hogy néhány tucatnyi napi fertőzés miatt nem járhatunk munkába, nem nyithatjuk ki a boltot, nem üzemelhet a cégünk, nem mehet a gyerek iskolába, két méterenként sorakozunk a boltok előtt, ráadásul a meleg miatt egyre zavaróbb maszkban és kesztyűben. Nem könnyű, de muszáj tudatosítanunk, hogy mindezt nem azért kell elviselnünk, mert olyan nagy volna nálunk a baj, hanem azért, hogy ne legyen olyan nagy, mint amit a tévében, interneten látunk nap mint nap.
Emlékszik itt még valaki a választásokra és az azt megelőző forradalmi hangulatra? Másfél hónapja volt, de örökkévalóságnak tűnik.
Amilyen gyorsan robbantak be hozzánk a szigorítások, és ragadták torkon a járványt, nélkülük olyan sebességgel ronthatna ránk a vírus, és ragadhatna torkon minket, szüleinket, gyerekeinket. És akkor se látnánk háborút. Az utcán továbbra is sütne a nap, csicseregnének a madarak, kézen fogva sétálnának a párok. Csak a kórházakban szabadulna el a pokol, majd itt is csendben tanácskoznának arról, hol lehetne ideiglenes tömegsírokat létesíteni. Mi pedig csak látványtalan tehetetlenséget éreznénk, mert talán utoljára láttuk a mamát, mikor húsvétkor meglocsoltuk…