Az álmodozást, tervezgetést a karanténállapot sem akadályozza meg, főleg ha az ember összeköltözni készül a szerelmével… Gaál Évi, mindamellett, hogy az egyik legjobb fej unokatestvér, dolgos munkásember, és egy fáradhatatlan perpetuum mobile. Most sem tétlenkedik.
Szépen indult ez az év. Januárban Bencével elhatároztuk, hogy veszünk lakást, igazából már a „foglalót“ is letettük. Majd jött a lánykérés. Szép volt, nagyon megemberelte magát, hogy annyi ember előtt, a születésnapomon kért meg.
Majd jött a fordulópont, amikor március közepén kényszerszabira küldtek, mert sok szabadságom megmaradt a tavalyi évből. Szerencsére nem maradtam egyedül, akkor meg is őrültem volna a karanténban, azt hiszem.
Szandival, a húgommal kialakítottunk egy karanténos házirendet. Reggel tornával kezdtük a napot, majd tanultunk, ebédet főztünk. A délutánok gyorsan elteltek, akkor már anyuék is hazaértek. Viszont mindig kerestem valami ürügyet, hogy menjünk el otthonról – bevásárolni, futni, biciklizni, korizni, anyám kínja.. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy én társaságfüggő vagyok. Míg Szandi máig élvezi az otthonlétet, addig szerencsére áprilisban kialakult a munkahelyemen 2 csoport, ahol „hosszú és rövid hét“ forgásban dolgozunk.
Három hét bezártság után, április 1-jén mintha egy másik világba csöppentem volna. Pozsonyban szinte ugyanúgy zajlik az élet, legalábbis a McDrive-on nap mint nap a főútig állnak az autók és a McDelivery (házhoz szállítás) percenként csörög. Óriási rendelések itt is, ott is. Az emberek úgy bevásárolnak a gyorséttermi kajából, mintha nem lenne holnap. Pörgünk a konyhán, minden nap dezinfikálunk mindent, amihez véletlenül is hozzáérhettek volna a vevők, meg amihez nem is, lázat mérünk a műszakra érkezőknek, kesztyűben és maszkban dolgozunk. Közben jókat táncolunk, beszélgetünk, ééééés emberek között vagyok..
Így az otthonlét is izgalmasabb, szabadnapokon könnyebben feltalálom magam, az online jógaórák kikapcsolnak, az udvaron A-ból B-be rakodás (majd vissza B-ből A-ba :D) mozgásban tart, és ennek a fura karanténos időszaknak köszönhetően Bencével is több időt töltünk együtt. Nem unjuk egymást, nem is idegesítjük, nagyon várjuk már, hogy összeköltözzünk.
Ha valamire meg is tanított ez a krízishelyzet, az az, hogy tudni kell a távolból szeretni – a család, a barátok, az ismerősök, még ha nincsenek is mellettünk, még ha nem is lehet összeülni, akkor is nap, mint nap velünk vannak a szívünkben. 🙂
Előző részek: