A négy hónapos Mira remélhetőleg ebből a mostani időszakból nem sokra fog emlékezni. Anyukája, Sátor Piroska azonban megírta gondolatait a karanténi állapottal kapcsolatban. Talán egyszer a kislányához is eljutnak ezek a sorok.
Tavaly karácsonykor született meg a kislányunk, így amikor a 2020-as évre gondoltam, tele voltam tervekkel. Az utolsó hónapokat várandósan otthon töltöttem és azt terveztem, ha majd kitavaszodik, épp akkora lesz a kicsi, hogy mehetünk vele kirándulni, élményeket szerezni.
Eleinte nem is foglalkoztam azzal, mi történik a világban. Gyanakodni csak akkor kezdtem, mikor a barátnőim sorra mondták le a rég megbeszélt találkánkat arra hivatkozva, hogy félnek jönni babalátogatóba. Az egyikük Brünnben él és elmesélte, hogy ott kitört a pánik. Aggódni kezdtem.
Szerencsére még időben sikerült megkeresztelni a kislányunkat. Ekkor még nem tudtam, hogy az lesz az a vasárnap, amikor utoljára vagyunk együtt – legalábbis egy darabig –, beszélgetünk, nevetünk, a nagyszülők ringatják az unokát és nem utolsó sorban láthatjuk az emberek arcát. Ha ezt akkor tudom, akkor még inkább kihasználtam volna minden egyes percét annak a bizonyos vasárnapnak.
A következő héten bezárták az iskolákat. Éreztem, hogy nagy a baj. Édesanyám felhívott és elmondta, hogy az unoka érdekében nem fognak jönni egy ideig. Üzletben dolgozik és napi kontaktusban van az emberekkel. Anyósomék is a rizikós csoportba tartoznak, tehát ők is kilőve. Ez most komoly? – gondoltam kétségbeesetten.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem fogják látni az úgy várt unoka fejlődését, első mosolyát és nem lesznek részese a csodának. Eluralkodott rajtam a pánik, hogy most vajon mi lesz. Meg fogjuk tudni oldani egyedül? Még jó, hogy van ez a fránya internet meg az okostelefon.
Már nemcsak magamért vagyok felelős, anya lettem és mindent meg kell tennem, hogy a kislányom biztonságban legyen. Ha ehhez az kell, hogy bizonytalan ideig otthon maradjunk, akkor bizony így is teszünk.
Napi 3-4-szer videócsetelünk a nagyszülőkkel, annak ellenére, hogy úgy képzeltem el, az én gyerekem bizony nem fogja látni, hogy nyomkodjuk a telefonunkat… Ehhez képest még csak 4 hónapos lesz, de már most imád pózolni a telefonnak.
Újdonsült anyukaként nem sokban változtak a mindennapjaink. 0-24-ben a kicsivel vagyok, ami azért – valljuk be őszintén – nem mindig egyszerű. Akkor jut időm a kikapcsolódásra, mikor épp szoptatok vagy elalszik pár órára.
Ilyenkor belefér egy kis sorozatnézés vagy babakocsit tologatva podcastot hallgatok. Próbálok minden percet kihasználni, hiszen nagyon könnyű így is bekattanni. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a férjem itthonról is tud dolgozni és sokat segít nekem.
Sokat játszunk, jókat főzünk, táncolunk, mesélünk, zongorázunk és élvezzük, hogy csak mi hárman vagyunk. Csináltunk magunknak egy kis veteményest is. Régen nemigen tudott lázba hozni a veteményes öntözése, de most a nap fénypontja, ha kimehetek megönteni. Annyira örülök, hogy van udvarunk, gond nélkül kivihetem a kicsit a levegőre, és nem kell maszkban sétálni sem. Ezek most számomra az élet apró örömei.
Esténként a férjemmel tervezgetünk, sokat beszélgetünk, célokat tűzünk ki erre az évre, karantén ide vagy oda. Mindig pörög az agyunk, mit tanuljunk vagy próbáljunk ki.
De be kell vallanom, néha eljátszom a gondolattal, milyen jó is lenne, ha átadhatnám kicsit a ringatást édesanyámnak és ellesnék tőle pár trükköt. Ilyenkor tudatosul csak igazán bennem, hogy mennyire hiányoznak a szeretteink. Még édesapám kritikája is.
Ez a húsvét más lesz, mint a többi. Nem megyünk a családdal templomba, nem ebédelünk egy jót és töltjük együtt a délutánt. Marad az online mise meg a videóhívás. El kell tudni fogadni a mostani helyzetet és nem rágódni a miérteken. Mindig annak örüljünk, ami épp van és próbáljuk meglátni az apró örömöket a mindennapjainkban.
Előző részek: