Csala Emma Alexandra megírta, ő hogyan élte meg a koronavírus hozta változásokat az életében, hogyan telnek napjai a karantén alatt.
Március 11., 18.00 – pár órája megvettem még a repüléshez szükséges utasbiztosítást. Igazából két éve havonta repülök Németországba, de még mindig lusta vagyok egész éveset intézni. Még biztonság kedvéért bekapcsolom a tévét, hátha mondanak valami okosat a vírushelyzetről, aztán bepakolok.
18.30 – még úgy van, hogy bepakolok és reggel repülök…
18.52 – hívom a párom, nem repülök. Lezárják a határokat, aki külföldön van, nem jut haza… sok ez az infó egyszerre.
Így is kivettem a szabadságom csütörtökre és péntekre, végre otthon pihenhetek. Aki évek óta vonatozik és nem kell végre korán kelnie, az megérti, hogy miről beszélek: van időm elmenni csak úgy délután valahova, a várost nappal is látom, nem csak éjszakai megvilágításban, és még sorolhatnám.
Majd hétvégén jelentik, bezárják az iskolákat, és egy e-mail érkezik, bezárják a központot, ahol dolgozom. Pszichológus vagyok, ez egyben azzal is jár, hogy a munkám kicsit körülményesebben kivitelezhető számítógépről, de dolgozhatok telefonon és videochaten is. Mégis megbénít a gondolat: nem mehetek munkába.
Én nem vagyok családos anya. Én a se kutyám, se macskám csoportba tartozom. Az ember amikor egyedül él, távkapcsolatban, a barátai házasok, családjuk van, így főleg akkor érzi a legjobban magát, ha valami hasznosat csinál. De ha még a munkát is elveszik? Olyankor mi marad? Az első gondolatom az volt: kell egy rendszer! Persze, a home office adott volt, elérhetőnek kell lennem napi 8 órában és cikkeket előkészítenem, besegíteni a weboldal készítésben, és a maradék klienssel leegyezni a hívásokat. De aztán megrémültem: de hát tornázni se lehet menni, meg úszni se lehet menni. Amikor az ember az ideje nagy részét a vonaton és az irodában tölti a mozgás végzése egy löket, ami energiát ad a következő nap leküzdéséhez. Így elhatároztam, hogy a jó időt még kihasználva mindig előre eltervezek egy úticélt bicón, és legalább 25-30 km-t letekerek, ez egész jó volt. Bicó, szájmaszk, kesztyű. Viszont mikor hűvösödött az idő, akkor ez ki volt zárva. Így a lakhelyemtől számítva készítettem egy útvonalat, ahol nem jár ember, de biztonságosan sétálhatok. Így a munkaidő leteltével sportcipő, sportkabát, szájmaszk és séta. A napi öt kilométer megvolt, és éreztem, hogy ezt muszáj csinálnom. A kedvenc boxedzéseim sem maradtak el, mivel edzőnőm hajlandó heti 5 edzést tartani online, úgyhogy nagyon becsülöm, hogy értünk átállt erre a megosztós rendszerre. Túl kell élni, 35 négyzetméteren, egyedül, ahol már fejből tudod, hogy az ágyad és a hűtőd között 6 és fél lépés van.
Több dolgot is megvalósítottam, amire eddig vágytam. Az első az, hogy reggel jógázom. Amikor az ember 8.00-ra jár munkába, de 4.55-kor kel, nincs igazán kedve még matracot kitekerni és meditálásra hangolódni reggel. De most szabad, most érkezem és nagyon élvezem, segít az összpontosításban. A második, hogy van időm több mindent magamnak készíteni, mint a kenyeret, frissen, reggel. Gluténmentesen étkezem, így speciális keverékről van szó, de hihetetlenül finom és néha csak hétvégente vagy a képzések miatt még akkor sem volt időm elkészíteni. Most, amíg tornázom elkészül a meleg cipó és a reggeli étkezés élménye: felbecsülhetetlen. A harmadik dolog a festés. Jártam egy kurzusra Modra vidékére, ahol akvarell festést tanultam. Már majdnem egy éve, hogy oda jártam, de sosem volt időm gyakorolni. Még a karantén előtt sikerült mindent beszereznem hozzá, és ez a legjobb kikapcsolódás az agynak. Mikor semmi nem számít, csak az, hogy milyen színt válassz a palettádról.
Aki hasonló cipőben jár, mint én, ezt tudom tanácsolni:
1. Legyen napirended.
2. Legyen benne valami kellemes, amivel kényeztetni tudod magad.
3. Találd meg ebben a helyzetben azt a jót, ami energiát ad a mindennapokra.
4. Ne nézz sok tévét, és ne olvass el mindent az interneten. Szabd meg a napodban azt a 30 percet maximum, amit erre szánsz, hogy informálódsz a vírus helyzetről.
Előzmények: