Fotók: Pixabay
Humor és önirónia. Ezekkel is túlélhető a karantén. Péterfi Gabi egy csipet dolce vita életérzést is belecsempészett a mai beszámolóba.
“Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni!” – egy kicsit…
Mantráztam ezt a mondatot az elmúlt negyedévben oly sokszor, mert úgy éreztem, felőröl a tempó, amit élünk. Úgy látszik, eléggé fennhangon kérhettem, mert végül teljesült. A világ leállt… és a leállás után nem fogadott el reklamációt, hogy hé, én nem éppen így gondoltam, nem ekkora áldozattal.
Nehéz helyzetekben általában a humoromat és az öniróniámat hívtam eddig segítségül. De bármennyire is próbáltam, az elején nem volt hozzá se humorom, se kedvem, és anyu is hiányzott. A fordulópontot egy doboz csoki hozta – köszönöm, Kinga, megmentettél -, amit a barátnőmtől kaptam. Talán furán hangzik, de ritkán eszem csokit, egyszerűen nem szeretem. Aznap egész nap kesztyűben és maszkban futkároztam. Utáltam. Koszosnak éreztem magam, a világgal együtt. Hazafelé tartottam a csokival az anyósülésen, amikor a csoki egyszerűen megszólított! Levetettem a kesztyűt, levettem a maszkot, leálltam. Lehúztam az ablakot és megkóstoltam…
Az utolsó bonbont már mosolyogva majszoltam, miközben megérkezett a két rég nem látott barátom, a humorérzékem és öniróniám is. Innentől kezdve könnyebb, sokkal könnyebb lett. De anyu akkor is hiányzik!
Talán még sosem voltunk ennyit együtt, mi, négyen. Két hét kellett ahhoz, hogy valamiféle napirendet ki tudjunk alakítani, hogy összehangoljuk a 13 és az 5 éves gyerekünk életét a miénkkel. Két hét után már az Edupage-et (itt kapják a gyerekek a leckét) is lehúztam, hogy a leckéket illetően képben legyek. Azóta már csak naponta egyszer ordítok, ha figyelmeztető üzenetet kapunk a tanítónéniktől, amiért nem küldte vissza a lányom a leckét…
Kialakult a karantén-napirendünk – együtt ébredünk, eszünk, játszunk, nevetünk, hallgatjuk Maja esti meséit, beszélgetünk webkamerán a barátainkkal – na, jó, enyhe túlzás, hogy beszélgetünk, inkább hallgatjuk, ahogy a gyerekeink végigkiabálják az egészet, de én már ezt is élvezem. Napi szinten átkiabálunk a szomszédoknak egy „szia Évát és szia Bélust”. Megszoktuk, hogy hetente csak kétszer járunk bevásárolni, és végre van időnk még egy snapszerpartira is a Marossal, szotyival és sörrel, ahogy illik! ????
Ha nem vennék tudomást arról, mi is zajlik éppen a világban, mondhatnám, hogy eddigi életünk legharmonikusabb időszakát éljük együtt mi, négyen, na meg a két kutyánk csak anyu hiányzik…
Decemberben a 40. születésnapomra a családom régi vágyamat teljesítve megajándékozott egy olaszországi körúttal. Április 6–án indultunk volna, kettesben. Szerdán éppen Firenzében vacsoráztunk volna romantikusan. Gondoltam, ha Mohamed nem megy a hegyhez… Olasz vacsorát készítettem, gyertyát gyújtottam, Aperolspritzet töltöttem két pohárba, és persze üvöltött a “la schante mi cantare”.
Igaz, a vacsorához csatlakozott egy kicsi meg egy nagyobb olasz gyerek is, ráadásul a kicsi anyának hívott. Boldog voltam. Még egyet táncoltunk is a konyhában összebújva. A kisebbik oda is súgta a nővérének, hogy “figyeld, Ada, ezek megbolondultak”. Olyan cukik voltak, hogy úgy döntöttünk, megtartjuk Őket.
Persze van, hogy sírok a zuhany alatt kétségbeesésemben. Néha bejárok a kis üzletembe és elképzelem, hogy gyerekzsivajtól hangos, megsimítom a kávégépet, és rájövök, nem csak anyu hiányzik, hanem Ők is, a kis vásárlóim.
Sokat nevetek magamon. Amikor megeszik előlem az utolsó szelet rizskochot, és én kénytelen vagyok porcukorral megszórni a tepsiben maradt morzsákat és azt kanalazni, majd másnap Ritához rohanni a patikába krómért, mert a barátnőm szerint csökkenti az édesség utáni vágyat. (Beleolvadt a retinámba, Rita, a forma, amit vágtál, mikor nem maszkot, Paralent vagy fertőtlenítőt kértem.) Bár lehet kevesebb édességet kellene ennem, ha a két gyerekem mondjuk a 1 237 890. anyaaaa után már inkább Gabinak hívna.
Esténként újra elkezdtem imádkozni. Imádkozom azokért, akik a harcvonalban vannak, és imádkozok azért, hogy továbbra is a pók legyen az egyetlen és legnagyobb ellenségem a világon.
Az olaszországi körutat pedig bepótoljuk, hiszem, hogy a krómnak köszönhetően az egyik kedvenc ruhám is rám jön majd, és az lesz a firenzei outfitem. Csak anyu és Latya hiányzik, és Mandus mama a Papával (igen, azon szerencsések közé tartozom, akiknek az anyósuk és az apósuk is hiányzik) nagyon, és ezen az egyen sajnos nem segít sem a csoki, sem a humor…