Drága Anyucikám!
Olyan sokat gondolkodtam, vajon mit is adhatnék neked anyák napja alkalmából. Virágot? Könyvet? Csokit? Nem, egyik sem fejezi ki kellőképp az érzéseimet. Szeretet, tisztelet, megbecsülés, hála – mind-mind hozzád köthető.
Annyi gondolat, emlék cikázik a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem… Még csak egy borsónyi méretű kis „valami” voltam a pocakodban, de már akkor meggyűlt velem a bajod. De nem ám olyan általános terhességi rosszulléteket okoztam! Nem, én azzal nem értem be. Nyomatékosan közölni akartam, hogy „hé, anyu, itt vagyok!”
Már akkor csak a magaménak akartalak, így elértem, hogy hosszú hetekig kettesben legyünk. Nem engedtem még azt se, hogy kikelj az ágyból. Sokszor megvicceltelek, hogy ne unatkozzunk – rohantál is észvesztve a fürdőszobába… 🙂
Egy idő után aztán szerettem volna, hogy más is tudja, te vagy az én anyukám, így, amikor már gömbölyödni kezdett a pocakod, megengedtem, hogy elhagyd az ágyat, s mindenkinek eldicsekedd, hogy ott vagyok a hasidban. Bár nagyon jól éreztem magam a szíved alatt, kilenc hónap után mégiscsak kénytelen voltam megnézni a nagyvilágot. Már hallottam róla, hogy ez valami nagyon ijesztő dolog, de nem gondoltam volna, hogy ennyire! Ijedtségemnek bizony hangot is adtam.
Minden erőmet bevetetettem, hogy tiltakozzak. Kértelek, könyörögtem, hogy tegyél vissza a pocakodba, ott jó volt nekem. Még a szomszédok és a ház előtt járó-kelők is hallották a panaszomat, mégsem értem célt vele.
Viszont kaptam valamit, ami annyira megtetszett, hogy már nem is bántam annyira, hogy a nagyvilágban kell lennem. Bizony, hosszú évekig lekenyereztél az anyatejecskével. Ragaszkodtam hozzád, nem akartam, hogy mással is foglalkozz, így sokat kiabáltam neked. „Oááá, oáááá…” – ugye még most is ott cseng a füledben a hangom? 🙂
Nagyon élveztem a babalétet, mindenki leste a kívánságaimat. Csak ki kellett eresztenem a hangomat, s máris valaki karjában találtam magam. Tetszett ez az egyeduralom! J Na, de hát, az életet nem tudtam kicselezni, napról napra csak nőttem és nőttem. Ez először nem tetszett, mert, ahogy egyre gyarapodott a súlyom, már kevesebb időt tölthettem a nyakadon csüngve. Bosszantott is a dolog, de semmi vész, kiagyaltam, hogyan tarthatlak mindig szemmel.
A mesékben azt láttam, hogy a kiscsibék egymás után, szorosan, sort alkotva követik a mamájukat, menjen az bárhová. Ez jó taktikának tűnt, gondoltam, kipróbálom. Be is vált a dolog, én voltam az élő árnyékod. A legkisebb helyiségekbe is utánad mentem. Szűkölködtünk eleget, de akkor sem hagyhattalak magadra!
Mi van, ha tényleg jött volna a Jeti, akit kicsi koromban olyan sokat emlegettetek, és elrabol téged? Na, akkor mitévő lettem volna? Muszáj volt vigyáznom rád! A beszélőkém be sem állt, megállás nélkül csak mondtam és mondtam. Ez sem volt ám véletlen! Gondoltam, ha elég idegesítő vagyok, akkor a Jetinek biztosan nem kellek majd. 🙂
Így is lett, megmaradtam neked. Hogy te ennek mennyire örülsz, azt nem tudom. A helyedben én azért sokszor elajándékoztam volna magam, de te valahogy mégis kitartottál mellettem. Történhetett bármi, te mindig ott voltál nekem. Fogtad a kezem, még akkor is, ha valami butaságot csináltam. Meghallgattál, figyeltél rám. Megértettél és segítettél. Bármire képes voltál, csak, hogy nekem jó legyen.
Még ma is rajtam tartod a szemed, s bár olykor ezt kissé nehezményezem, de tudnod kell, minden morgásom ellenére szeretlek téged!
Azt kívánom, ha egyszer majd én is szülő leszek, legalább csak fele annyira legyek jó anyukája a gyermekemnek, mint amilyen fantasztikus anyukám nekem van!
