Az utóbbi napokban többször előfordult velem, hogy egyszerűen otthon felejtettem a szájmaszkom. Persze nem jutottam messzire nélküle, csak a földszintig, ami lévén, hogy anno „kifelejtették” a felvonót a tervekből, elég fárasztó mutatvány. Valószínűleg ez már a jobb világ előszele, tudat alatt kevésbé kínoz az ismeretlen rossztól való félelem. Két fázist dobbantottunk egyszerre, jók vagyunk! Felbaktatni a harmadikra, na igen… legalább a karantén alatt felszökött kilók sikítanak, ez így kettő az egyben. Vagy három?
Miközben a válaszon gondolkodom, talán engedtessék meg nekem közben egy kicsit dicsekedni olyan dolgokról, melyek azelőtt nem voltak lényegesek: szóval idejét sem tudom, mikor voltam utoljára a városszéli bevásárlóközpontban. Nem hiányzik, ahogy megvan az ember a vasárnapi shoppingolások nélkül is.
Persze egy kis kultúrába nem halnék már bele, apropó be kéne nézni a könyvárba már, most, hogy ismét kinyitott. Azt írták, nem lesz bünti. Mostanában kellett volna átruccannom Győrbe, egy történelmi magazin következő részéért. Az még elmarad…
Sok mindenhez hozzá lehet szokni, mondjuk a lezárt határok elég neccesek. Kivételek léteznek, újabban 24 órára majd kimehetsz, és nem kell két hetet „zárkózott hangulatban” töltened.
Értékrend! – micsoda elcsépelt szó, jelen helyzetben egy focibajnoksághoz hasonlítanám, ahol a korábban állandóan a tabella végén kullogó csapatok egy csapásra a dobogón találták magukat. A minap egy orvosi váróban fültanúja voltam, amint az egyik hölgy szaftosan taglalta, miért van az, hogy templomba lehet menni, de kaszinóba még nem? Nem hinném, hogy felborult az értékrendem, ez egy másik kategória.
Korábban is szívesebben figyeltem az erkélyről, amint éppen fészket raknak a galambok, mondjuk kaszinózás helyett. Csak korábban még másról szólt…
Persze, akinek a megélhetése forog így kockán, azzal is együttérzek. A pénz nem boldogít, ám jó, ha van.
Végre esett pár csepp eső, májusban ugye, az aranyat ér! Kicsit homokos, kicsit szaharai, de legalább esett. Viszont, aki aznap mosta le a kocsiját, az pórul járt, kezdhette elölről. Nos igen, valamit valamiért, a termésnek mindenesetre ajándék, s így közvetve nekünk is. A gyümölcsfák már korábban elfagytak, kevesebb lesz a pálinka. Természetesen lekvárt akartam írni!
Postán is jártam a héten – így két hónap távlatából -, sőt kiválaszthattam melyikhez előnyösebb besorakoznom. Néha vannak nélkülözhetetlen dolgok, halaszthatatlan ügyek, tetszik, vagy sem.
Ismét utazhatunk taxival, ezzel egyidőben az autóiskolák is újraindultak. Izzadó tenyérrel bár, de megvolt az első órám a városban.
Mindenki túlélte, főleg én, s bár dédelgetett tervemet már örökre eltemethetem, előbb-utóbb csak lesz jogsim. Az is jól jön a „fészekrakásban”, látom ám, ahogy a hímgalamb cipeli csőrében az ágakat…
Anyu két hét karanténba került, ez a szabály a panzióban, azokra nézve, akik orvosnál voltak valamilyen okból. Igazából több mint két hónapja nem találkoztunk, csak balkonon keresztül, diszkrét távolságban, viszont mindig bevásárolok neki is. Szóval ki-ki vizsgálja csak meg az értékrendjét, mik azok a dolgok, amik valóban fontosak az életben. Majd eljön az idő, hogy a kaszinók is kinyitnak, meg a stadionok. Főleg a stadionok!
Apropó, most lett volna a Réteshúzó Fesztivál is. Jut’ eszembe, az nem is Szerdahely! Sorry, csak tudom, hogy fél Szerdahely oda járt almásmákosra…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN