Ahogy lassítani kezdett a szerelvény, apró dűnék, sivatagi növényzet tárult a szemünk elé. Izgatottan hajoltunk ki az ablakokon és távolban megpillantottuk az oroszok teherautó–konvoját. Lassan begurultunk az „állomásra”, ami kirakodó rámpákból állt a semmi közepén.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/júliusi számában.
Sorakozót rendeltek el és felolvasták a napi parancsot. Mindenki tudta a dolgát, pár órán belül már útra készen álltunk. Elképesztő meleg volt és jólesett a hűsítő szellő a Zil tehergépkocsikon ülve. Megközelítőleg 80 kilométer volt előttünk a kaszárnyáig, de a fülledt vonatszerelvényeket magunk mögött hagyva mindenki örült, hogy végre az este rendes ágyban alszik.
Az út rettentően poros és meleg volt, az út mellett elhullott állatok csontvázait láttuk, a távolban pedig tevegelő őslakosokat.
Megérkeztünk. Nekem és még három katonatársamnak azt az ezer üveg sört kellett széthordanunk, amit ládákba csomagolva ajándékba hoztunk az orosz tiszteknek.
Elképedve álltunk egy-egy lakosztály előtt, melyek a helyiségek magassága miatt inkább kastélyszobákra emlékeztettek. Nem hiányzott a perzsa szőnyeg, a sötétpiros drapéria és a szamovár sem. Fényűző lakások voltak, amit talán rang alapján rendeztek be így, mert bizony nagyon sok csillag volt néhány előszobában a felakasztott katonai zubbonyon.
Beesteledett, mire minden a helyére került és elhelyezkedtünk egy oroszok által lakott épület szomszédságában. Alig vártuk már az esti zuhanyzást, hogy végre lemossuk magunkról az út porát. Itt is érvényesek voltak az otthoni előírások, és „podľa čísla” mehetett mindenki zuhanyozni. Először a mazákok, aztán a fiatalok. Mikor már mindenki alaposan beszappanozta magát, hogy a szemünk is alig látszott ki a fehér hab alól, egyszeriben megszűnt a víz csorogni.
Vártunk pár percet, majd a szomszéd épület ablakaiban vigyorgó fejek tűntek fel, akik középső ujjukat felmutatva egyértelműen a tudtunkra adták, hogy ma bizony szappanos testtel fekszünk le.
Az első éjszaka olyan hőség volt, hogy a szobában összezsúfolt katonák közül csak kevesen tudtak aludni, és a 30 napos előrejelzés is hasonló meleggel riogatott.
Másnap a reggel torna, sorakozó, napi parancs felolvasása és reggeli után teherautóval kivittekbennünket egy homokkal befújt komplexumhoz. Az úton odafelé magam előtt láttam a katonaságon eltöltött idő egyik legdrasztikusabb élményét. Akkorra már a hőmérséklet talán át is lépte a 30 fokot, az aszfalton egy osztag orosz futott csizmában, csupasz mellkassal és gázmaszkban. A dzsipben utazótiszt mellettük ordítozott.
Megérkeztünk, szó szerint a sivatag közepébe, ahol első dolgunk volt megkeresni a kabinok hőmérőjét, mert az irdatlan meleg elviselhetetlen volt. Árnyékban mutatott 47 fokot.
A vas sütött, a homok és a kulacs szintén. A tisztek talán még rosszabbul viselték a szélsőségeket, mint mi, katonák. Nekünk vezérlőkabinokat, antennákat kellett üzemképessé varázsolnunk, a többiek a rakétakilövőket bűvölték. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy-egy gyakorlat után – amit a Varsói Szerződést aláíró tagországok egységei abszolváltak – úgy, ahogy volt, hagyták ott lepecsételve, ésegy évig senki sem nyúlt hozzá.
Keményen dolgoztunk, de minden 2 órában volt 10 perc szünetünk, amikor megittuk a meleg teát és a sivatag kövei alatt meghúzódó apró skorpiókkal játszottunk. Elég félelmetes látvány volt a felfelé ívelő farkuk, de ez már egy másik történet.
(Folyt.köv. – Kemény napok Kazahsztánban)