FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Hogy a sportolás jótékony hatással van az ember egészségére, tény. Hogy e tény ismerete ellenére mégis egyre többen sorakoznak olyanok a kórházi várótermekben, akiknek a gyógyszeres kezelés helyett már a minimális testmozgás is csökkentene a betegségükön, az is tény. Hegyi Jenő gasztroenterológus pedig épp eleget bosszankodik emiatt, de saját maga igyekszik példát mutatni a pácienseinek, hiszen a rendszeres testmozgás nem maradhat ki a hétköznapjaiból. Hogy a doktor úr milyen sportot űz, és mely sportolókra tekint példaképként, arról rendelőjében mesélt a Klikkoutnak.
Doktor úr, hogy emlékszik vissza a gyermekkorára és az ifjú éveire, mikor és milyen formában ismerkedett meg először a különböző sportágakkal?
A Dunaszerdahelyhez közeli Madban nőttem fel, ahol a sportközpontot abban az időben a község futballpályája jelentette. Ott gyűlt össze a falu apraja-nagyja. Itt találkoztam első ízben a sporttal, azon belül is a labdarúgással. Persze minden gyereknek volt biciklije is, így aztán vagy bicikliztünk, vagy futballoztunk. Tizenöt éves koromig voltam tagja az utánpótlás csapatnak, a középiskolás éveim alatt viszont már nem játszottam szervezetten, csak baráti körben. Időközben a csapat is megszűnt. A Katonai Orvosi Akadémia ideje alatt pedig már csak egyénileg sportoltam.
Gondolom, a katonai akadémián kellő szigorral tekintettek a hallgatók sportéletére is.
Hradec Královéban volt az ország egyetlen ilyen felsőfokú oktatási intézménye, és mi be voltunk zárva a kaszárnyába, ahonnan nem lehetett csak úgy össze-vissza járkálni. Helyette maradt a sport.
Futottunk, kerékpároztunk, súlyt emeltünk, lőgyakorlatra jártunk – igyekeztünk mindenbe belekóstolni. Aki megnyert valamilyen versenyt, annak kimenő volt a jutalma.
A szerencsések két-három napra eltávot kaptak, így igazán megérte, hogy odategyük magunkat ezeken a megmérettetéseken. Az erőnlétünkkel nem volt gond. Számomra furcsa most látni azokat a fiatalokat – és sajnos egyre többen vannak –, akiknek kondíciós problémáik vannak.
Ebből a szempontból visszaállítaná a sorkatonaságot?
Mindenképp visszaállítanám, nemcsak azért, hogy edzettebbek legyenek a fiataljaink. Ezt nem csak azért mondom, mert évekig szolgáltam katonai orvosként, hanem mert látom, hogy néhányan mennyire esetlenek a mai világban.
Előfordul, hogy egy fiatal beteget további kezelésre elküldünk Pozsonyba, és az illető megrökönyödve kérdezi, hogy mégis hogyan jut ő el oda. Pedig csak ötven kilométerről van szó.
A katonaságon magára volt utalva az ember, senki nem fogta a kezét, ezáltal önállósodott. Nem kellene két év. Azt feleslegesen hosszú időnek tartom. Háromnegyed év elég lenne arra, hogy egy kis felelősségtudatra, pontosságra neveljék az embert.
Az orvosi praxisát az akadémia elvégzése után kezdte. A betegellátás mellett maradt még ideje a sportra is?
A főiskola után a pozsonyi katonai kórházba kerültem, majd Szeredre, a hidászokhoz, s csak ezt követően, 1991-ben jöttem Dunaszerdahelyre. A sport szeretete viszont mindvégig megmaradt bennem, és az amatőr sportolást nem hagytam abba. Futás, dzsoging, biciklizés, nyáron az úszás – ezeket a sportokat a mai napig rendszeresen űzöm.
Sikabonyban lakom, ahol öt-hatszáz méter megtétele után kint vagyok a természetben. A kanálisparton szoktam futni vagy kerékpározni. Ha szerencsém van, a feleségem és néha egyik vagy másik gyermekem is velem tart.
Ritka, amikor egyszerre hárman-négyen is ki tudunk menni, de annál nagyobb öröm, ha összejön. Ha biciklire ülünk, akkor általában Nagyudvarnok, Balázsfa, Csallóközkürt az útvonal, zárásként pedig legurítunk egy kofolát.
A rendszeres testmozgásnak köszönhetően milyen kondiban érzi most magát?
Ne vegye nagyképűségnek, de a korosztályom átlagához képest – jövőre leszek hatvanéves – biztos jobb kondícióban vagyok. Munkába még télen is biciklivel járok, csak akkor ülök autóba, ha olyan dolgot kell magammal hoznom, amit két keréken nem tudok. Sajnos néhányan ezt az egy emeletet is úgy teszik meg a rendelőmbe, hogy mire felérnek, törölgetik a homlokukat. A legtöbb páciens életéből hiányzik a sport, pedig azt ugyanúgy kívánja a szervezet, mint az élelmiszerbevitelt. Csak ezt sokan nem tudatosítják.
Az emésztőszervi megbetegedések kialakulására is hatással van a mozgásszegény életmód.
Ami gyakori a betegeknél: kidülledt has, renyhe hasizmok, és már nem is működik úgy az ember bélrendszere, mint kellene. Ezen sportolással mind lehetne segíteni.
Akkor örül jobban, ha a felírt gyógyszer segít a betegén, vagy ha a javasolt testmozgással éri el a páciensnél az állapotjavulást?
Akkor vagyok boldog, ha a betegemet sikerül mozgásra bírnom, mert azzal többet segít magán, mint a tablettákkal. Nem vagyok gyógyszerellenes, de igyekszem minél kevesebbet felírni, mert a sportolást sokkal hatékonyabb megoldásnak látom az orvosságnál. A legnagyobb gondot mindig a túlsúly okozza. Attól pedig pirulák segítségével megszabadulni nem a legszerencsésebb és nem is a legegészségesebb módszer.
Az egészségügyi szempontok után közelítsük meg más oldaláról is a sportokat, mégpedig szurkolói szemszögből. Van olyan sportág, amelyet, ha nem is űz, de szívesen követ akár a helyszínen, akár a tévé képernyőjén keresztül?
A birkózás például ilyen. Gyermekkoromban még magam is próbálkoztam vele, aztán az iskola miatt ez abbamaradt, de a mai napig szívesen leülök a tévé elé egy birkózómérkőzés kedvéért. Bár egyre ritkább az ilyen pillanat, mert nem tartozik a kommersz sportnemek közé.
Lassan már az ötkarikás játékokról is kiszorul, pedig az ókori olimpiák nem létezhettek volna birkózás nélkül. Huszonöt éves koromig minden versenyt követtem.
Abban az időben a Szovjetunió birkózói voltak a sportág egyeduralkodói, de a magyar versenyzőkről sem szabad megfeledkezni. A kis nemzetnek sok erős embere volt. Közülük Növényi Norbert volt a kedvencem.
Más sportágak esetében is volt vagy van favoritja? Mennyire tartja magát szurkolónak?
Stadionba ritkán járok, általában megelégszem a tévés közvetítéssel. Ám, ha valamibe igazán belemélyedek, akkor vérmes drukkerré tudok válni. Legyen szó akár a futballról, akár egyéni sportokról. Régen nagy szurkolója voltam a pozsonyi Internek, a magyar csapatok közül a Fradi sikereiért szorítok, és mivel szerdahelyi vagyok, természetesen a DAC-nak drukkolok.
Az egyik legnagyobb futballélményem a múltból az egykori Népstadionhoz fűződik. 1977-ben Öllős Árpád gimnáziumi osztályfőnökünk vitt el bennünket a Magyarország-Bolívia világbajnoki selejtezőre, amely 6:0-ás magyar sikerrel zárult.
„Csallóközi magyarok üdvözlik a csapatot!” – így köszöntöttük akkor a válogatottat. Nagy élmény volt. Nyilasi Tibi játékáért rajongtam leginkább. Amivel a mai fociban nem tudok kibékülni, hogy a csapatok java része tele van idegenlégiósokkal. Akár a Fradit, akár a DAC-ot nézzük. Ezzel a jelenséggel én sosem fogok tudni megbarátkozni.
Zárásként jöjjön egy hipotetikus kérdés. Ha megnyerné a lottóötöst, de a nyereményt csak azzal a feltétellel fizetnék ki, hogy azt az utolsó centig sporttámogatásra fordítja, akkor mire költené?
Minden bizonnyal a szabadidősportot és az iskolákat támogatnám. Tornatermek, futballpályák, futó tartánok építése – ilyesmire költeném el a pénzt. A sportolás örömét kéne megismertetnünk minél előbb a gyerekekkel, hogy ne csak a kötelező tornaórákon mozogjanak, hanem azt követően is, hogy elhagyják az iskolapadot. Magam is boldogabb lennék, ha kevesebb fiatal beteget kellene fogadnom a rendelőmben, és ebben a sportolás nagy segítségére lehet mindenkinek.