FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Kezdem az elején: a vírus létezik, veszélyes, vigyázzunk egymásra és szeretteinkre! Azért tartom fontosnak elmondani ezt, mert ha írásom nyomokban a téma elbagatellizálását tartalmazná, az csupán a külső behatások miatt lehetséges. Nem tagadom azt sem, hogy bőven idegállapotba kerültem, nem elég szegény fejünknek a sok probléma, a megszorítások, még végig kell abszolválnunk, amint egy létező „jogszabályt” (nevezzük simán kivételnek), kényük-kedvük szerint felülírnak egy tollvonással. A közegészségügyi hivatal nem engedélyezte, vagyis inkább mégsem engedélyezte.
Ezúttal is köszönöm a klubtulajdonos úr szándékát, akaratát, hogy az adott lehetőségeket megragadva, nem kevés pénzt fektetett az ügybe, hogy részben visszatérhessenek a szurkolók a lelátókra. Pedig az utóbbi időben hatalmas kiesést jelent a klubnak a szurkolók hiánya, anyagilag és morálisan is. Szóval kivívta mindannyiunk rokonszenvét az biztos, én még így utólag a szerencsétlen kabalafigura-választás körüli mérgelődésem miatt is szégyelltem magam picit. A malacnál még a Slovan bohóckodása is nagyobb gáz, nem beszélve egy pizsamás (bocsánat, öltönyös) fiatalemberről, akiben az egészségesnél cseppet több az emóció.
Mondhatni, ennyi „izgalom” bőven elég, hogy az ember, vagyis inkább egy DAC-drukker elnyomva érezze magát. De, amit a pozsonyiak eljátszottak egy nappal a meccs előtt, attól csak pillogtunk, mint a csikóhal párzás idején, árral szemben.
Tessenek belegondolni, mire lenne képes ez a Slovan, ha mondjuk az utolsó fordulóban dőlne el a bajnoki cím sorsa, és mi lennénk lépéselőnyben? Amint hirtelen felugrott, majd folyamatosan süllyedni kezdett a fogadási odds (csallóköziül: kurz) a „kettesre”, sejtettem, hogy itt valami nem kóser. Aztán láss csodát, a korábban halasztásért folyamodó, és a Covidtól „megtizedelt” Slovan kiáll egy kivétellel ugyanazzal az alap tizeneggyel, amivel az előző fordulóban. Csoda történt volna, valaki tán’ megtanult vízen is járni, ahogy Jézus? Neeem, gyerekek, ez így nagyon nincs rendben, ahogy eljátszottátok a „nagyhalált” azért jár az Oscar-díj! De nem a mi Oszkárunké, az is kétségtelen.
Mit is írtam egy nappal a meccs előtt? „Nem hinném, hogy nagy dicsőség lenne legyőzni a Slovan B csapatát, magyar ember állva küzdjön!”
Uff! Ha még egyszer ilyen becsületes vitéz szeretnék lenni a Slovan ellenében, simán küldjetek el a francba. Oda! Borzasztó módon érződött a meccs előtti órákban, hogy a stadion környezete kihalt, és a kocsmák is üresek. Izzott az internet, speciel én két közeli hozzátartozó gondozását végeztem közben a házunk előtt serényen, de még így is túltettem magamon a Facebook-aktivitásommal. Majd rendbe rakva a gyerekeket és magunkat, megborotválkozva (azt csak én), és sárga-kékbe öltözve leülünk a televízió elé.
Azt a fűzfán fütyülő… A KisKmotrík edzőt játszik a kispad előtt, talpig „harci díszben”, maszk nélkül. Látni, hogy árvízveszély volt Pozsonyban is, mert rövid a nadrágja.
Ilyet lehet? Nem elég, hogy bohócot csinál magából, de a komplett edzői stábot is porig alázza!? Ez nekem már sok(k), ha most kocsmában ülnék, kikérek mindent hirtelen kétszer. Még így is kimentem a konyhába megnézni, maradt-e még a szülinapi (augusztus 20.) pálinkámból! Kellett, mert jött az öngólunk – 0:1 -, pedig mennyire fogadkoztunk mi, szurkolók, hogy majd tokkal-vonóval megcsináljuk ezt a vírustól „legyengült” Slovant. Ám látva a meccs jegyzőkönyvében a pozsonyi kezdőt, azonnal kiégett a retinánk. Lélektani hadviselést láttunk, nem vitás, és annyira nem is volt sportszerű. Amúgy az megvan, hogy Kružliaknak ez már a második öngólja a 11 forduló alatt? Megélénkült a játékunk tőle!
Szabadrúgáshoz jutottunk, a labda mögött három nehéztüzérünk, ki lövi? Zsolti? Davis? Egyik sem, gyenge vagyok tippelésből: a Balić csavarta a kapufára, s onnan a hálóba – 1:1!
Szünetig még a pozsonyiak veszélyeztettek… Szóval az úgy volt, hogy kb. a 20. percig a Huste ment nálunk, majd az M4+, és nekem valahogy nem tűnt fel a váltás, sajnos. Vártam végre egy kis elfogultságot az irányunkba, nem kaptam. De mondom, idegállapotba voltam, szóval én is tehetek róla, kislányom is végigsírta a félidőt – na igen, érezte bennem a dühöt talán. Aztán a másodikban enyhe mezőnyfölényben úgy tűnt, mégis van mit keresnünk a pályán. Régi újságírói stílusban, jók voltak: Kalmár, Schäfer, Balić, Blackman, Ramirez… A bíró elnézett egy kezezést, simán kaphattunk volna büntetőt, és akkor… Akkor pont. Beletörődtem, maradjon az 1:1, a feleségem is nyugtatott, jó az az egy pont, marad az előnyünk. De közben ez a KisKmotrík megint, hát ki ez te? És mit nyilatkozott a meccs után:
Az orvosaink csodát tettek, hogy pályára tudjunk lépni. Újra tesztelünk, meglátjuk, mennyien lesznek pozitívak közülük, mert páran lázasan játszottak.
Mi van, önjelölt Capello? Vagyis akkor…? Érzelmi hullámvölgyek kísérik ezt a jegyzetet, a meccs döntetlennel végződött, csak mert a bíró háromszor fújt a sípjába. Azért írjam le, hogy nem játszottunk rosszul, de annyira jól sem. Verhető volt ez a Slovan. Félek, hogy a találkozó igazából nem ért véget számunkra, és egyre inkább az a véleményem – úgy általában -, hogy mindent tönkrevág ez a vírus, a focit is. Nem vigasztal, hogy a meccs előtt olyan dolgokról is olvastam, miszerint a pozsonyi játékosok nem éppen híresek a profikhoz méltó magatartásukról. Nem vigasztal, nekünk sárga-kék a szívünk…
(Roberto)