A legmeghittebb ünnep napját nem a naptárban találjuk, nem a pirosan szedett számok közt, nem ám.
Az ünnep a szívben él, akkor, amikor saját magunk szerető szívénél vendégeskedtünk. Amikor bekopogtatunk magunkhoz, ahol meleg ölelés és kedves szavak várnak. Amikor a legfinomabb likőrrel kínáljuk magunkat az ínycsiklandó vacsora előtt és ajándékok zöme vár.
Olyan ajándékoké, amire mindig is vágytunk az élettől: kis zöld félcipő, zselés szaloncukor, szegfűszeges almakompót a spájzból, az egyetem eldugott lépcsőfordulójában álló Túró Rudi-automatából vásárolt doboz kakaó, nosztalgia hamburger és hígított kóla, a legjobb barátnő szavai, elfogadó szülők vigasztalása, egy szerelmes tekintet attól, akit Te is szeretsz. Minden ott van, amire valaha vágytunk. Abban a kályhával fűtött, meleg szobában, ahol egyedül a tűz ropogása hallatszik és a saját visszhangod, szívélyes vendéglátódé.
Most, hogy az év java része már mögöttem van, elgondolkodtam azon, hogy vajon mit sikerült mindebből megvalósítanom. Hány napot varázsoltam ünneppé, mennyi időt és energiát fektettem abba, hogy szívélyes vendéglátó legyek, hogy a családomat is éppúgy elkényeztethessem. Annyit tudok, hogy nagyon igyekeztem. Nem hagytam, hogy kialudjon a tűz, együtt hallgattuk a ropogását esténként, mi és a csend egymásba karolva. Minden napra jutott egy kedves, biztató szó, és nem hagytam ki egy szerelmes tekintetet sem.