M(ua)y Thai (2. round): Hat hét a paradicsomban – A magyar gyomor ütközete a távol-keleti ízekkel!
Ahogy a parton a legnagyobb melegben vártuk a későbbi ebédünket, folyton azon agyaltam, hogy lehetséges, hogy én, Mundi Jóska Hodosból itt ülök 11 000 km távolságra az otthonomtól, egy teljesen más világban, más kultúrában, más emberek társaságában. Egy olyan környezetben, amely számomra teljesen ismeretlen. Ám a lenyűgöző panoráma teljesen lehidalt. Igen, jártam már az előtt is tengerparton, igen, láttam már pálmafát, de ilyen kilátásban még sosem volt részem. Egyszer csak megjelent a pincér, és már tálalta is az ételeinket…
Ha lemaradtál az első részről, itt találod:
M(ua)y Thai (1. round)
Ahogy megláttam a levest, majdnem hátast dobtam. Egy kuglóf formájú fémtálkában tálalták, melynek közepében ki volt alakítva egy rész, ahol izzó parazsak voltak, ezáltal a leves szinte forrt. Már ránézésre is nagyon bőséges volt, közel egy liter, így már akkor elgondolkodtam, vajon mi lesz a főételemmel. Fogtam magam, megtöröltem a homlokomat az izzadságtól, és nekiálltam kanalazgatni. Ahogy az első kanál levest a számba vettem, szinte teljesen elégettem a nyelvemet – annyira csípős, citromos, fanyar ízvilággal rendelkezett, amelyhez hasonlót még életemben nem fogyasztottam.
Ekkor jöttem rá, hogy a pincér srác kérdezte is, a leves „spicy” legyen-e, persze mi, csallóközi pfefferonik, azonnal rávágtuk, hogy igen, hiszen úgy gondoltuk, bírjuk a „kiképzést”…
Ahogy kanalazgattam, ízlelgettem és próbáltam elfogadni a számomra teljesen új ízvilágú levest, egyre inkább rájöttem arra, hogy a pólómból már szinte vizet lehetne facsarni. Ne tudjátok meg, hogy a hatalmas melegben hogyan nézhettünk ki a tűzforró és mérgesen csípős leves fogyasztása közben. A kenyér hiánya szinte sokkolt, ám arra, hogy rizzsel kéne fogyasztanunk a levest, csak később jöttünk rá, mikor is a kedves pincér srác felhívta rá a figyelmünket.
Annyi és olyan zöldségfélék voltak a levesben, amilyeneket még életemben nem láttam, így faltam és rágtam mindent, ami a kanalamra került. Mostanság már hatalmasat kacagok azon, hogy úgy ettem meg a galangagyökeret és a cukornádfüvet, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Persze még a kaffir lime levelét is majszolgattam, hiszen az is a levesben volt.
Ki gondolta volna, hogy ezeket nem kell elfogyasztani, mindössze az ízviláguk miatt kerülnek a levesbe…
Vért izzadva, tüsszögve, torzult tekintettel fogyasztottam el a leves felét, majd azon gondolkodtam, hogy fogom én túlélni ilyen idegen ízvilággal rendelkező ételekkel a hat hetet. Nagy kérdés volt, de gondoltam, hogy majd a második fogás bizonyosan jobb lesz a levesnél. A főételem egy green curry-re esett, amelyet csirkemellből kértem. Aki otthon van a thai curry-k világában, az nagyon jól tudja, hogy a green curry az egyik legcsípősebb mind közül. Persze miért ne erre esett volna a választásom, ugye? Még mindig a „saját levünkben” főttünk, és szinte tüzet okádtunk, mikor megérkeztek a főételek. Amikor megláttam a curry-met, azt gondoltam, hogy olyasmi lesz, akár a spenót, hiszen csak kicsit volt élénkebben zöld.
Bizony, ez a curry messzemenőleg lekörözte csípősségében a Tom Yum levest, és az első kanál után tüzet fújtam, akár a Süsü sárkány.
Őszintén szólva nem bírtam az ételemmel – komoly győzelmet aratott a magyar gyomor felett, mert annyira csípős és idegen volt számomra, hogy nem tudtam elfogyasztani. Így maradt a rizs, amely teljesen sótlan volt, és pár szem csirkemell, amit óvatosan leöblögettem a szódavizemmel… 🙂
Ne feledjük, hogy e történet több mint húsz éves, így még idehaza is ismeretlen volt ez az ízvilág, és ha hasonlítanánk is valamelyest a hazai kínálathoz, akkor rájövünk, hogy annak semmi köze sincs az autentikus ázsiai ízvilághoz. Egyszerűsítve, még a fokhagyma is teljesen más, mint amilyenhez idehaza hozzá vagyunk szokva.