„Tudod ki az igazán erős? Az, aki éjjel a könnyeit a párnájába fojtja, szívét lelkét ezer bánat s gond nyomja. Mégis mikor eljő a reggel, a legjobb formáját mutatja, s bánatát egy mosoly mögé bújtatja.”E gondolat a közösségi hálón került elém, és mit mondjak, alaposan elgondolkodtatott…
Igaz lenne, hogy az erőnk a fájdalmunk elrejtésében rejlik? Bármilyen szempontból kezdtem is el „megvizsgálni” ezt a dolgot, mindig ugyanoda lyukadtam ki: egyrészt, egy ideig talán működhet ez a stratégia, de örökké biztosan nem, másrészt pedig, mégis miért kellene elrejtenünk azt, ha valami éppen fáj?
Ha folyamatosan magunkba folytjuk bánatunkat, egy idő után megkeseredik a lelkünk. Lehet, hogy a mindennapokban mosolyt látnak majd az arcunkon, de tekintetünk valójában üres lesz – mert ugye, a szem a lélek tükre…
Mindent elárul. Szavakkal be tudjuk csapni szeretteinket, de aki igazán ismer bennünket, annak a tekintetünk nem tud hazudni. Ő azonnal észreveszi a mosoly mögött lapuló titkos könnyeket.
Nem kell persze mindenki orrára kötni a személyes dolgainkat, de az életünkben jelen lévő fontos emberek megérdemlik az őszinteségünket. Akivel bizalmi kapcsolatot ápolunk, azzal merjük megosztani nemcsak örömünket, de bánatunkat is! Bár lehet, hogy eget rengető megoldással nem tud majd szolgálni, de nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy őszinte érdeklődéssel hallgassa meg mondandónkat, hogy tudjuk, a titkaink és gondolataink nála jó helyen vannak. Így,
miután kibeszéltük magunkat, szívünk és lelkünk egyaránt megkönnyebbül majd.
Ezek után a nagyvilágnak szóló, arcunkra ragasztott mosoly is sokkal valóságosabb lesz. Hiszen nem attól leszünk erősek, hogy csak az éjszaka leple alatt engedjük meg magunknak, hogy valami fájjon…