A cikk megjelent a Klikk Out 2012/07. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Örök téma, örökérvényű közhelyekkel. Kocsmapultok ülnökei és webfórumok tollnokai a „főszakértők”. Ez is egy olyan terület, amihez mindenki ért, amiről mindenki megmondja a tutit, de ami a leginkább jellemzi a problémához való hozzáállást, az a kényelem.
Nincs annál kényelmesebb dolog, mint a roma közösség tagjairól különféle sztereotip jellemrajzokat felépíteni, mint a társadalom peremén élő drogos prostik és késelő tolvajok.
Társadalmi szinten ott lebeg a kisebbség feje fölött egy bélyeg, hogy bűnözők. A többség, ahogy rendszerint nemzetiség, vallás, bőrszín, szexuális irányultság és bármi egyéb ismérv alapján meghatározott kisebbséget, egy masszaként kezeli őket, és egy valójában minden közösségben jelen lévő, valóban elítélendő, de egyének és nem tömeg által elkövetett cselekményeket emel közösségi szintre, hogy igazolhassa az elutasításuk indokát. Meghazudtolva ezzel elsősorban a kollektív bűnösség elvének elvetését, és figyelmen kívül hagyva azt, hogy egy adott probléma egyáltalán miért is van jelen a közösségben. Sokak számára elegendő a szimpla, demagóg és ostoba válasz: „Azér’ mer’ cigányok!”
Készült egy dokumentumfilm Karcsai út címmel (2011-2012-ben) a dunaszerdahelyi romatelepről. Az ott élők mesélnek meglehetősen nyíltan azokról a dolgokról, amelyeket más, ún. normális családok inkább elhallgatnának, holott az máshol is jelen van. Sokan józanul látják a körülöttük folyó cselekményt, megvetik azokat, akiket általában a társadalom is elítélendőkként kezel, drogosokat, prostikat, tolvajokat. Tudják, tisztában vannak vele, hogy köztük is vannak.
A Karcsai út azért egy fontos kordokumentum – régiónkban mindenképpen – mert helyiekről szól. Nincs kényelmes távolságtartás, hogy bár sajnálom azokat a gyerekeket, embereket, rajtuk másnak kell segítenie. Kiderülhet, hogy ugyanolyan tulajdonságokkal és képességekkel bírnak a város szélén élők, mint bárki más, a többség, csak arra senki nem kíváncsi.
Megkérdezte már egy roma kisfiútól, hogy hogyan kell szájdobolni? Megkérte már őket, hogy mutassák meg, mennyit tudnak dekázni a labdával? Táncolt, zenélt már velük? Érkezhetne a cinikus válasz, hogy ezt más is tudja, de a lényeg, hogy ők is.
Nevetett már velük együtt, vagy csak rajtuk? Sokan, ha magukba néznek, észrevehetik, hogy még egyetlen szituációban sem tekintettek egy cigányt a társadalom egyenrangú részének, hiszen általában a szemkontaktust kerülve, értékeinket markolva haladnak el mellettük az utcán. Szörnyekként tekintenek rájuk, mint egy csapat Ollókezű Edwardra. Közben figyelmen kívül hagyják, hogy sokan közülük a többségtől legfeljebb mindössze bizonyos elsajátítható képességekben maradnak el. Észre kell venni, hogy a normalitás viszonylagos, és a társadalom által elfogadott középponttól a hétköznapi ember befolyásolhatóságából eredően rossz kezekben, helytelen hozzáállással és környezetben borzasztó könnyen terelhetők rossz irányba. Pedig az álmaik ugyanazok, mint nekünk, a többségnek…
„Engem mindig is hamis színben tüntettek fel. Tudod, beöltözhetnék bohócnak és együtt nevetgélhetnék a boldog emberekkel, továbbra is azt mondanák, én egy sötét személyiség vagyok”
Tim Burton