„Te nem szeretnél családot? Nem akarsz férjhez menni? Nem szeretnél kisbabát?” – kérdezte tőlem a minap egy barátnőm. „De, igen. Nagyon szeretnék!” – válaszoltam, majd hozzátettem: „De nem minden áron!”
Igen, az idén 29 leszek és még nem mentem férjhez. Nem azért, mert elutasítom a házasságot. Épp ellenkezőleg! Nagyon is tisztelem a házasság szentségét. Ha még egyáltalán van ilyen…
Én még komolyan veszem a „jóban-rosszban, egészségben-betegségen, gazdagságban-szegénységben” történetet.
Úgy gondolom, az esküvő tényleg a nagy nap egy pár életében. Nem a papír jelenti az egész lényegét, hanem az, hogy a szeretteink előtt megfogadjuk, mindig egymás mellett leszünk. A lagzi lényege pedig nem a rongyrázás, hanem az őszinte szerelem megünneplése.
Éppen ezek miatt tartom magam ahhoz, hogy minden áron nem megyek hozzá valakihez. Ha már a kapcsolat elején érzem, hogy ebből valószínűleg nem lesz boldogító igen, akkor miért hitessem el ennek az ellenkezőjét a másikkal? Az sajnos édeskevés, ha csak az egyik fél érzi azt, hogy megtalálta a másik felét. Ha nem érzitek ezt mindketten, akkor az veszett fejsze nyele…
Persze, biztosak soha nem lehetünk abban, hogy jól döntöttünk és tényleg rátaláltunk a nagy őre, akivel majd leéljük az egész életünket. Viszont, ha az ellenkezőjében biztosak vagyunk, akkor nem kérdés, hogy esküvőről szó sem lehet. Ahogyan babáról sem.
A világon mindennél jobban vágyom rá, hogy egyszer majd anyuka lehessek. Na, de azért ez sem úgy van, hogy mindegy kitől, csak jöjjön a gyerek! Borzasztóan önző dolog lenne, ha így állnék hozzá az élethez.
Igen, tudom, lassan itt a harmincadik szülinapom, nincs már sok időm – legalábbis mindig ezt vágják a fejemhez. De akkor ezek szerint nem is a boldog kapcsolat a lényeg, hanem az életkor? Harminc előtt meg kell szülnöm legalább az első gyermekemet, különben vége mindennek? Még akkor is, ha ennek az az ára, hogy végül apuka nélkül nő fel a kicsi?
Ezt biztosan nem teszem meg, főképp nem a saját csemetémmel! Ha majd meglesz a boldog kapcsolat, a jól működő házasság, na, akkor majd jöhet a babóca, és én leszek a világ legboldogabb embere.
Nem vagyok naiv, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy akkor is tönkre mehet minden, ha igazi tündérmesének indul. Viszont, amennyiben úgy mondom ki az oltár előtt a boldogító igent, hogy teljes szívemből és lelkemből komolyan gondolom, s minden porcikám azt érzi, hogy ez a jó döntés, akkor tiszta lelkiismerettel fogom elfogadni, ha mégis hiba csúszik a képletbe…