Fotó: Pixnio.com
A határozott megoldások híve vagyok, ezt el kell mondjam, még mielőtt belefognék. Soha nem tudtam félmegoldásokba belesimulni, pedig lehet, hogy egy csapásra minden sokkal egyszerűbb lenne.
Akkor biztosan nem vennék magamra olyan terheket, amelyek közvetlenül nem érintenek, nem végezném lelkiismeretesen a munkámat, nem foglalkoznék a szomszéd bajával, nem adakoznék, nem vennék részt közösségi munkában. Nem próbálnám meg olyan görcsösen kitölteni azt a teret, ahol ürességet, összeférhetetlenséget és kiszolgáltatottságot tapasztalok.
Mi természetesnek vesszük, hogy a közjóból mindenki egyformán részesül. De a közért már messze nem tesznek elegen. Gondoljátok, hogy ez rendben van így?
Te, aki csak elvárod, hogy valami „legyen”, de egy ásót nem fogsz meg, egy szemetet nem szedsz fel, egy telefonhívást nem ejtesz meg, egy segítségkérésre sem reagálsz, és közönyös arccal hagyod a szó szoros értelmében szenvedni a szenvedőt. Te mit akarsz még, hogy mi „legyen”?
Persze, én sem ringatom illúziókba magam, nem lehet az egész világot megváltani. Neked sem azt mondom, hogy azt kellene tenned. De amíg a derekad bírja, míg jó a szemed és hajlik a karod, megteheted, hogy kinyitod előttem az ajtót, ha sok csomagom, átengedhetsz a zebrán, ha a járdaszegélyen állok, vagy csak visszaköszönsz, ha köszönök. Ezt nem csak értem, hanem a közjóért is teszed.
De mit látunk most? Nyakunkon az ünnepek, a hangulat ideges, feszült, az emberek pedig kérlelhetetlenek. A lezárások ellenére is tele a város, szinte belefulladni a kipufogószagba, akkora a forgalom, hogy csak araszolva lehet eljutni az egyik városrészből a másikba. S a legszomorúbb, hogy most vagyunk a leginkább szemellenzősek. Egy a cél, legyen meg minden, amit akarunk. Egy kivágott fenyő korpusza, csini masnik, cseccse díszek, izébizék a fára, az ünnepi menü, s persze a tömérdek ajándék, a szeretet nagyságát mérendő.
Mire ez a nagy fényűzés, a hetekig tartó idegeskedés? Pár nap és kezdődik minden elölről. Vége lesz az évnek, koccintunk rá, ahogy illik és elhangzik majd a szokásos kívánság is: Bújék!
Én aztán bújok. Leginkább el.