Kétféle nő létezik. Egyikük a csáberejével hódít, másikuk az intellektusával. Mindegyik fegyver halálos, azonnal elvégzi a dolgát az áldozaton.
Ha az egyik nem válik be tökéletesen, még mindig ott a másik. Egy nőies nő, aki a szépségével harcol a boldogulásért hasonló ahhoz a nőhöz, aki az intellektusával mérkőzik meg a sikerért.
De mindig ott az a bizonyos vagy-vagy. Egy nő vagy szép és intellektusát inkább rejtve hagyja, vagy ragyogóan elmés úgy, hogy női vonzerejét már nem fitogtatja.
E fenti megállapítás legkevésbé sem értékítélet, csupán puszta megfigyelés. Mégpedig a hozzám legközelebb álló nőn, vagyis magamon.
Egyszerűen meg tudom mondani, mikor néz ki belőlem a csábító nő és mikor az intellektus. Észrevettem, ha a női „eszközeimet” használom, nem feltétlenül mutatkozik meg bennem az intellektus. Ha pedig az intellektusommal szólítok meg másokat akkor tökéletesen áthelyeződik a fókusz a nőiségemről, és pusztán, emberi mivoltomban állok mások előtt.
Bevallom, nem eszközöm a nőiesség. Sajnos. Annak ellenére, hogy ehhez minden szükséges alapvető nemi jelleg a rendelkezésemre áll. Szeretnék nőként beszélni, nőként járni, nőként élni és gondolkodni, de mégis, minden adandó alkalommal, ha helyzet van, inkább az intellektusom reagál.
Úgy csodálom és egyben irigylem is azokat a nőket, akik testileg lelkileg is tudnak nők lenni és valóban képesek megélni annak minden szépséget. Azt kívánom – és azt hiszem, hogy vagyunk így ezzel nők még páran -, bárcsak lenne rajtunk egy nőiesség bekapcs-kikapcs gomb, valamint egy erősségszabályozó, amivel manuálisan is kontrolálhatnánk ezt a nagyon érzékeny „fegyvert”.