Zsigerünkben van mások kritizálása, folytonos megfeddése, gyarló cselekedeteikkel való szüntelen szembesítése. Ha azt gondolnád magadról, nem, nem, ez biztosan nem én vagyok, akkor is adódhat olyan kivételesen feszült helyzet, amikor bizony Te is eljuthatsz arra pontra, hogy ítélkezel. Ha nem is tudatosan.
Nem sok különbség van a között sem, hogy magunkban puffogunk, kimondatlanul bosszankodunk a látottakon és hallottakon, vagy szavakba is öntjük mindezt.
A legjobb mentség arra – saját magunknak adott magyarázatként is -, hogy hiszen mi csak nevelni akarjuk a másikat, segíteni őket a tapasztalatainkkal, saját hibás példáinkkal, félresikerült élményeinkkel.
De! Mi jogon tesszük mindezt? Mi jogon oktatunk ki másokat, főleg kéretlenül? Nálunk van a bölcsek köve? A világ összes tudása? Az univerzum működésének tökéletes ismerete? Mi vagyunk talán az Ég és a Föld urai, aki kiismeri magát az őskáoszban és minden kérdésre megvan a tökéletes válasza? Ja igen? Hogy de nem? Hát…, valóban nem.
Nem akarok senkit sem elkeseríteni, de ha összehasonlítjuk magunkat bármilyen külső nagy elemmel, a világegyetemmel, az univerzummal, akár(melyik) Istennel, vagy csupán az itthoni, ismerős, földi materiális elemekkel, a vízzel, a földdel, a tűzzel, vagy a levegővel, mi egyszerűen semmik vagyunk. Te is, én is. Bármekkora egód is lehet, akármennyire meg vagy győződve az igazadról, annak az ellentéte is ugyanúgy létezik és pont ugyanolyan magyarázatokkal szolgálnak az ahhoz kötődők. Ez pedig ugyanúgy helyénvaló. Mert miért is ne lenne?
Persze nem kell összehasonlítgatnunk semmit semmivel. Itt van nekünk a magunk is szemétdombja, elég, ha azon kapirgálunk. Nem igaz? Itt mi vagyunk az Istenek, a mindenség kerekeinek forgatói, akik tarka tollaikkal és fülsiketítő kukorékolással hozzák a környezetünk tudtára, hogy ezen a helyen mi vagyunk a főnökök. Megkérdőjelezhetetlenül és kikezdhetetlenül. Hogy ne lenne jogunk a másikat így vagy úgy „megnevelni”? S ha így nem megy, akkor úgy. Nem probléma.
Miért van az, hogy a mi kis kakasainknak minden csak annyira tiszta, mint a vakablak? És ha a szemüket ki is böki, akkor sem veszik észre, ami az orruk előtt van? Bármennyire nyilvánvaló is. Talán mert az nem annyira tollas és tiritarka és nem annyira hangos? Bár ne mindenhol az erősebb kutya b***ik elve működne!
Bár lenne minden sokkal egyszerűbb! …és nekünk is lenne egy erős kutyánk.
Mit nekünk univerzum, Isten, mit nekünk elvek! Fékezés nélkül zakatolunk a végtelen mély szakadék felé. Belső zsebünkben cifra eszmékkel és nagy reményekkel.